Bizonyára került már Ön is, kedves olvasó olyan helyzetbe, amikor valamit vagy valamin változtatni szeretett volna, ám az mégsem sikerült. Pedig elhatározta magát nagyon, sőt, meg is tette az első lépést, ám mindez csupán ideig-óráig működött, vagy éppen egy bizonyos ember jelenlétében érezte csak a késztetést, mely aztán el is múlt. Az is lehet, hogy nem tudta merre induljon, kereste sok ideig a válaszokat, ám mindig ott kötött ki: neki ez nem megy. Sőt, az is előfordulhat (halkan jegyzem meg, hogy ez a gyakoribb), hogy fel sem ismeri a változtatás szükségességét, így minden marad a régiben. Miközben persze tudjuk, hogy a változás és az arra való képesség a kulcsa mindennek – hiszen a világ is változik, mi is, akkor miért hagyjuk, hogy ugyanazokat a helyzeteket, problémákat a korábban bevált módon oldjuk meg – amikor rajunk kívül az összes tényező már megváltozott?!
Nézzük meg, hogy melyek azok a főbb okok, melyek miatt nem történik semmi, és a mindennapok évek óta csupán rutinként vannak jelen életünkben!
A szokások, illetve azok kialakítása kezdetben a rendszerességükkel segítik fejlődésünket, ám az évek alatt inkább hátráltató tényezőkké válnak. Miért is? Ön mihez ragaszkodik? Mivel indítja a napját? Feszültté válik, ha nem úgy történik valami, ahogy azt megszokta? A szokások beszűkítik bármelyikünk életét, és nem mankóként funkcionálnak, hanem görcsös támpontként, melyhez akkor is ragaszkodunk, ha az egy sosem volt találkozót, új munkahelyet, a megfelelő társ megjelenését jelentené. Ilyen szokás lehet akár az elégedetlenség is, mint érzelem; amikor annyira megszokjuk a munkahelyi negatív légkört, illetve annak szapulását, kritizálását, hogy ez – a panaszkodás – okoz örömöt életünkben. Természetesen mindemellett megjelenik a felelősség hárítása (hiszen más lesz így a hibás), az egy helyben toporgásra választ kapunk: okot találtunk arra, hogy miért ne változzunk (mert máson múlik…)
Miközben…
Félünk mi magunk a változástól, attól, hogy ismeretlenbe ugrunk, és nem tudjuk mi lesz. Szabotáljuk saját világunkat, okot és mentséget gyártunk, (partner)pótlékot keresünk, hogy a lépést, amit meg kellene tennünk, ne kelljen. Ez megjelenhet kapcsolati szinten egyaránt, munkahelyen, bárhol, ahol nem vagyunk biztosak magunkban, ahol azzal kellene szembesülni, hogy bizony lenne még mit magunkon változtatni, és alkalmassá válni a következő fejlettségi szintre.
A környezet reakciója azért is visszatarthat bennünket a változástól, mert akkor megváltozik az embereknek az egymás való viszonyuk – a munkahelyen például a csoport szerkezete (amit korábban a kellemetlen helyzethez való viszonyulás tartott össze) vagy éppen a családban egy válás kirekesztetté teheti az illetőt, aki csupán azt nem hiszi el, hogy jó, vagy éppen nincs olyan eszköz, szakember a kezében, mely a „hova tovább”-ban tudna segíteni (álláskeresés, vállalkozás és/vagy új élet felépítése stb.) Nem, egyszerűbbé válik akár anyagi megfontolásból, akár kényelemből, lustaságból stb. maradni ott – ahol nem jó.
Az önbecsapás szintén a félelemből táplálkozik, és a hiányos önismeret talaján fejlődik (ugyanúgy, mint az eddig említett okok) Figyelem, ismerős mondatok következhetnek! „A múlton már nem tudok változtatni, én már csak így fogok meghalni”. „Öreg vagyok én már ehhez”. „Rajtam senki nem tud segíteni (egy pszichológus meg pláne nem).” „Ha ….lenne, akkor biztosan megtenném/boldogabb lennék stb.” Vajon meddig bírja ezt egy ember?
Aztán megérkeznek a jól ismert motivációs szövegek és milliószor megosztott (ám meg nem értett) idézetek, melyek az önbecsapás folyamatát felgyorsítják, és elhitetik az illetővel, hogy „nagyon jó vagy, neked sikerülni fog”. Mindezzel csupán egyetlen bibi van: soha, semmilyen szó nem fogja helyettesíteni azt a fejlődési folyamatot, mely például a hit megerősítését jelenti (amit szintén csak halkan jegyzek meg, hogy ez kb. 1-2 éves lélektani, önismereti munka!). Tartós változás nem fog bekövetkezni a motivációs szavaktól, bizonytalan ideig fog csak tolóerőként jelen lenni – hiszen a fő ok (mint például egy korábbi, negatív tapasztalásból kialakult alacsony önértékelés) nem lett megszüntetve, feloldva, meggyógyítva.
Mindennek – rejtett – oka van. A viselkedésünknek, a viszonyulásainknak, a kimondott vagy éppen kimondatlan szavainknak egyaránt megvan a miértje. Amennyiben valaki is megtiszteli önmagát azzal, hogy komolyan veszi az életét és érzéseit, akkor elindulhat egy olyan úton, mely önnön maga felfedezését jelenti, és kijavíthatja, korrigálhatja azokat a blokkokat és hibákat, melyek a mostani helyzet kialakulásáért felelősek. Hogy megéri-e vállalni a kockázatot? Tessék megkérdezni olyan embert, aki már elindult, vagy úton van, mert ő megfogja tudni mondani? Hogy honnan ismeri fel őt? Békében van önmagával.
Mindenki azt hiszi, hogy van ideje – erre, meg arra, és bármeddig lehet halogatni lépéseket, tetteket, és bizony lehet a szívre lakatot tenni. Valóban? Egyetlen kérdést engedjen meg, kedves olvasó! Válaszoljon rá bátran – önmagának!
Mikor, ha nem most?
Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó
Fontos információ:
1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.
2017-06-15 |
Blog