Emlékszem azokra az időkre, amikor a középiskolából kikerülve aktívan belevetettem magam a munka világába, és minden napot, órát fel-és kihasználtam azért, hogy többet tapasztaljak, éljek, hasznos tagja legyen nem csak a társadalomnak, hanem annak a helynek, ahol dolgozom. Vállaltam túlórát, újra visszaültem az iskolapadba (pedig megígértem magamnak, hogy az érettségi után aztán én soha többet nem tanulok), és képeztem magam, hogy több és jobb legyek. Persze jöttek helyzetek, melyekre nem voltam felkészülve, és melyekért sokat sírtam, és melyeknek fájdalmas alakulásai (rám nézve is) arra ösztökéltek, hogy még jobban hajtsam magam, teljesítsek, koncentráltabban végezzem a munkám. Döccenők, sikertelenségek, örömök és kudarcok, intések és fegyelmik, veszekedések és nagy kibékülések után aztán kezdett minden a helyére kerülni; azt éreztem, hogy a sok tanulás meghozta a gyümölcsét, sőt, már azt is elmondhatom, hogy valamit konyítok is ahhoz, amit végzek. Élveztem a munka összes percét, szerettem a kollégáimmal beszélgetni, közös vacsorázásokat és bulikat szerveztünk – a csoportunk összekovácsolódott. Ismertük egymás gyengeségét és erősségét, probléma esetén a megoldásra törekedtünk (a negatív minősítés helyett), a szócsatákból építkeztünk és nem romboltunk. A helyemen voltam.

Aztán történt valami. Jött egy váltás – új helyzettel, új emberekkel és körülményekkel. Más lett minden. Pedig nagyon igyekeztem; még többet tanultam, még jobban figyeltem, igyekeztem akkor beszélni csak, amikor mondanivalóm volt, nem pletykáltam stb. – dolgoztam. Ám ez nem volt elég. És nem volt oda jó. Kerestem az okokat, azt, hogy itt miért nem kell az, amit máshol díjaztak és értékeltek – hiszen én ugyanaz voltam, csak a városnak volt más neve (akkor nem sikerült megfejteni, ma már – HR tanácsadóként – tudom). Küzdöttem sokáig, míg nem egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem akarok bemenni dolgozni, a kapcsolataim tönkrementek, a fáradtság állandósult, a testi tünetek intenzívebbé váltak. Talán a neveltetésemből is adódott az, hogy mindezek ellenére meg akartam mutatni, hogy bírom ezt a munkát, és nagyon akarom is csinálni – de minden nap figyelmeztetett valaki arra, hogy nem vagyok elég jó. És elhittem neki.

10 évig éltem így – ebben a formában, ezekkel az érzésekkel, miközben már a sokadik iskolát végeztem el, és a „maszek” világomban addigra több ezer embert képeztem, mert (az emberileg és szakmailag is egyaránt) nagy betűs főnököm bízott bennem. Aztán jött a  jól ismert érzés belül – a szívemben szorító, a lelkemben fulladó. És érkezett egy impulzus, egy feladat egy tanítótól, melyre a válaszom ez volt: nem akarok ott dolgozni, ahol most vagyok, és nem akarok olyanná válni, aki sosem voltam. Másnap beadtam a felmondásom.

Kedves olvasó! Tudom, hogy milyen az, amikor nehéz a reggeli ébredés, amikor a lépések a munkahely felé pokoliak, amikor már a munkavégzés puszta gondolatától felfordul a gyomrod, amikor összeomlik körülötted minden, ami fontos volt. Amikor tudod, hogy a szívedhez közel állók nem érdemlik meg azt, akivé lettél, amikor a feszültség ismerősebb és elfogadottabb, mint a nyugalom, amikor minden szavad csak panasz, és amikor éjjel is arra ébredsz, hogy a munkahelyedről agyalsz (mert biztosan elrontottál valamit). Amikor már nincs erőd védekezni, és csak tehetetlenül szemléled a körülötted kialakult helyzetet, a kollégák lenézését és igaztalan állításait. 

Kedves olvasó! Ismerősek ezek a szituációk, érzések és gondolatok? No, akkor nincs a helyén. És eljött az ideje a tovább lépésnek. Mert nem éri meg, hogy rámenjen lelkileg és testileg arra, ami korábban a mindent jelentette. Lejárt az ideje. 

Hogy mi szól a maradás mellett mégis? A félelem, az elvárások, a megfelelés, az információhiány (önmagáról, a munka világáról, a lehetőségeiről), az alacsony önértékelés és önbizalom, a döntésképtelenség. Képes vagyok rá? Meg tudom tenni? Kellek máshova? Egyedül is menni fog? Mit szólnak mások? – kérdések, melyekre van válasz, megoldás és segítség.

Mint a kalitkába zárt, levágott szárnyú madár, aki nem ismeri fel, hogy lehetne másként is élni. Mint akit saját, önmaga által ácsolt korlátai tartanak fogva – munkahelyen és magánéletben egyaránt. A madár, aki elhitte, hogy nem tud repülni. A madár aki azt eszi, amit kap. Miközben tudja, hogy egyetlen élete van, melynek alakulásáért felelős; döntéseivel, tetteivel, kimondott szavaival, megtett lépéseivel és érzéseivel.

Kedves olvasó! 

A pályaválasztásnak óriási szerepe van abban, hogy egészségesebb életutat fussunk be, megkímélve magunkat a felesleges köröktől, az elvesztegetett évektől. Ahogy kiemelkedő fontosságú az önismeret, a képességeink és készségeink fejlesztése – a bátor lépés önmagunkért, mindazért, ami csökkenti a terheket, kiegyensúlyozottabb és minőségibb éveket biztosít – hogy ne csak álmainkban éljük azt meg, mely a valóság része is lehet. Én már végigmentem az úton. Megengedi, hogy segítsek?

Ajánlom szíves figyelmébe korábbi blogbejegyzéseim: a pályaválasztásról, a pályamódosításról és annak folytatásáról, valamint arról, hogy miért nem változtatunk.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó, grafológus szaktanácsadó


Fontos információk: 
1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.