A pályaválasztás mindannyiónk életében meghatározó, hiszen a döntéssel egy egész életutat vetítünk előre, olyat, mely feltehetőleg sikereket, örömöket hoz majd el, és annak a munkának, illetve munkahelynek a lehetőségét, ahol jól érezzük magunkat – félresöpörve ezzel annak az illúzióját is, hogy nem jól választottunk. Elvileg ügyesek voltunk, és tényleg sikerül mindaz, ami a ma felnőttjének, annak nagy százalékának nem.  Mert morog, utálja a munkahelyét, szívesebben ment volna másik pályára, nem szereti a kollégáit, miközben a pályamódosításhoz már öregnek tartja magát, és így marad ott és úgy, ahol eddig.

A 80-as, 90-es években, illetve azokat megelőzően nem volt senki, aki foglalkozott volna az akkori fiatallal, aki segítette volna döntésében, ezért abba a suliba mentünk tovább, ahova a szüleink, tanáraink mondták, vagy ahol a testvérünk is már tanult, vagy ami közel volt, ami jó szakmának tűnt. Kitanultuk, amit kellett, és lett belőlünk valaki, aki minden reggel választhat: szereti vagy sem a munkáját. Szerencsés az, aki igent mond az első variációra, míg a másikuk a nyugdíjig kínlódik.

Most, amikor a pályaorientáció-és választás kérdésköre abszolút időszerű, nézzük meg, hogy milyen hibákat lehet elkövetni!

1. A negatív minősítések garmadája áll a rendelkezésünkre: „Kukásnak vagy árufeltöltőnek még jó lehetsz”, vagy „hülye vagy a gimnáziumhoz”, vagy „majd főhet a fejetek, hogy hova mentek tovább tanulni”. Bennem felvetődik a kérdés: miért teszi, mondja ezt a szülő vagy tanár? Mi lenne, ha a minősítés helyett inkább megkeresné a fiatalban a jót, az erősségét, és biztatná? Vajon hogyan jutott el idáig a fiatal, mi lehet a „bűne”, hogy ezeket a mondatokat kapja (és sok esetben el is hiszi!)?
2. Kényszerítés, amikor a szülő akarata érvényesül, és az általa kiszemelt iskolába adja be a fiatal a papírjait. „Na, nehogy már egy idegen mondja meg nekem, hogy hova menjen a gyerekem tovább, mert én vagyok az anyja, én ismerem a legjobban.”  Az, hogy nekem, szakértőnek ezt puffogja (holnapután elfelejtem), nem is akkora probléma, mint az, hogy totálisan figyelmen kívül hagyja gyermeke személyiségét, annak kérését, nem tisztelve ezzel őt! Azt azonban a szülő elfelejti, hogy lehet, hogy most azt hiszi, „győzött”, hiszen minden úgy történt, ahogy ő akarta, ám a nem hiteles képe vászonja nem fog elkopni, még az idő sem fog rajta változtatni.
3. Az idő elhanyagolása, azaz „ha most nem tudja hova menjen, jó a gimi, és aztán majd ráér kitalálni, hogy mi szeretne lenni”. A tapasztalatom az, hogy az érettségi előtti pályaválasztási döntés már késő! Mert a fiatal nem abba az iskolába ment, arra a fakultációra, és nem azt a tárgyat tanulja emelt óraszámban, ami a felsőoktatásban neki kell! Például: valaki elmegy nyelvi tagozatos gimibe, és az utolsó évben derül ki, hogy nagyfokú empátiája van, és a gyógyítást választaná szakmának, de nem mehet orvosnak, mert nincs biológia-kémia emeltje! Itt már újabb éveket veszít, és a korrigálás esélye sokkal kisebb.
4. A túlféltés, amikor a szülő – sokszor irracionális – félelmei tartják vissza a fiatalt a vágyott szakmától. „Nem kell erős gimi, mert itt nem érheti majd kudarc”, vagy „nehogy kollégista legyél, és messzire menjél, mert a helyi iskola legalább szem előtt van”. Esélyt sem ad a gyermekének, hogy a saját útjára lépjen.
5. A szülő meg nem élt vágyait és korábbi tapasztalásait kivetíti gyermekére, és (szerinte hasznos) tanácsokkal látja el. Így lesz aztán nem állami fenntartású iskola diákja az, akinek a szülője negatív élményekkel telített saját iskoláiról, vagy a családi vállalkozást, annak továbbvitelét hangsúlyozza („mert mit csinálok majd ezzel a nagy műhellyel, kinek adom át”), vagy azt a szakmát erőlteti, ami szerinte most divatos.
6. Az információk hiánya, ezért a döntést ráhagyja sokszor a gyermekre, aki oda fog menni, amit magának jónak gondol – úgy, hogy nem ismeri sem az iskolákat, azok kínálatát, sem a munkaerő-piacot, és legfőképpen önmagát!

Minden esetben hangsúlyozom, hogy a döntéshez érettség(!) kell; azaz ismerje a fiatal önmagát, képességeit és adottságait. Ám ez a valóságban igen csak csekély, kevesen tudják – akár kiskoruktól fogva – hogy miben jók, mik szeretnének lenni. Fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy a HR szakma már nem egyszeri döntésként értékeli a pályaválasztást, hanem folyamatként (pályafejlődés), illetve az élethosszig tartó tanulás jelentőségét hangoztatja – ez mind igaz is, de a gyakorlat azt mutatja, hogy az alapokat jól kell tudni ehhez lefektetni. Tudatosan, előrelátóan az életpályát fel lehet építeni – szerintem csak így lehet.

Tanácsadóként én minden esetben arra törekszem, hogy egyrészről mutassak egy utat a fiatalnak (amit sokszor ő maga el sem tud képzelni! – mert nem hiszi el, hogy ő jó!!!), másrészről pedig megtaláljam az ő kulcskompetenciáját, azt a készségét, képességét, ami az övé, ami az ő személyiségét jelenti, és aztán amit erősítve kiteljesedhet. Hiszem és vallom, hogy már nem szégyen segítséget kérni, hiszen a szülő, tanár nincs annak a tudásnak és tapasztalatnak a birtokában, ami a szakembernek rég megvan.

Mi történik a hibás döntés esetén? Sorozatos kudarc fogja a fiatalt érni a választott iskolában, teljesítménykényszere erősödni fog, miközben ezzel egyenes arányban zuhan(!) az önbecsülése, a magáról alkotott kép minősége.

Kedves olvasó! Kedves szülő és pedagógus! Ön(ök), amikor gyermekek voltak, erről a szakmáról, munkáról álmodtak, ahova holnap reggel is menni fognak, és amit végeznek x ideje? Jól eső érzés erre a képre gondolni? Akkor biztosítson szabadabb jövőt gyermekének!

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Ajánlom szíves figyelmébe három korábbi blogbejegyzésem; azt, amelyik a pályaválasztásról, annak fontosságáról, illetve azt, amelyik a pályakorrekcióról szól.

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.