Ébredés - Somogyi Erika

Ébredés


Minden összejött. Ez a nap, sőt, ez az év, de lehet, hogy az eddigi életem sem az, aminek én elképzeltem. Valahogy semmi sem sikerül, valahogy ma is ugyanaz a lemez forog. Bemegyek reggel a munkahelyre, eljátszom, hogy rendben vannak a dolgaim, miközben nyelem a könnyeim, mert ismét csak engem állítottak be hibásnak, és kiabáltak is velem igazságtalanul, és a többiek szemében olyan ember vagyok, akivel nem érdemes barátkozni, hiszen velem mindig csak a baj van. Hazamegyek, oda, ahol a néma csend fogad, az üres falak, amelyek percenként suttogják felém, hogy válogatós vagyok, mert még nem találtam meg az igazit. Tudod, azt az egyet, akivel bárhol és bármilyen körülmények között jó lenni.

Esküszöm, hogy nem így akartam. Csak nem tudtam megalkuvó lenni helyzetekben, és csak azért szót fogadni a főnöknek, és naponta fejet hajtani, behódolni, hogy aztán én legyek a kegyeltje; az az ember, akit békén hagy ő is, és persze mások is. És nem akartam olyan társat sem választani magamnak, bólintani a nagy pillanatban, akivel nem éreztem sem a kémiát, sem azt a rezgést; azt, hogy igen, vele lehet. Csak vele.

Volt előttem megannyi példa. Emlékszem a nőre, aki végig dolgozta életét, mert úgy tanították neki, hogy bizony tűrni és alkalmazkodni kell, és biztosan ő nem tud ahhoz a világhoz viszonyulni, ha konfliktusai vannak, ha bántják, ha lenézik, ha gyomorgöccsel indulnak a reggel órái. Mert nem tudja befogni a száját, és a nyugdíjig kibírni.

Aztán emlékszem azokra az emberekre, akik rettegve attól, hogy egyedül maradnak, nem mertek várni, és igent mondtak az első szóra. Idegen karjába hajtotta őket a sok elvárás, az egy család leszünk illúziója, hogy aztán határozottan képviseljék önmaguk által kreált hamis képet a nagy világ előtt: minden rendben van. És megint mások megijedtek saját érzéseiktől, és inkább hibát kerestek a másikban, csak hogy távol tartsák maguktól, és az elképzelt, de sosem teljesülő világtól. Megint mások pedig az anyagi jólét reményében, majd valóságában a szerelem délibábjának teremtettek biztos alapot, és csapták be vele a naiv prédát.

És a bizonytalan ember bizony nagy balgaságokat tud elkövetni, amikor arról van szó, hogy meghatározza saját magát – más tükrében. Megfelel, elhiszi, visszatáncol, elfogadja, tűri, ragaszkodik, csak azért, hogy az a valami, amit mások elképzeltek, rá is vonatkozzon. Én is ilyen voltam. Hogyan is hihettem el, hogy lehetne minden másként, ha mindenki azt mondta, hogy én ilyen és olyan vagyok? Hogy fontos lehetek én is, hogy engem is szerethetnek. Hogy ne az utolsó pillanatban kapaszkodjak két kézzel az érzések után, amikről lemaradtam, hogy ne csak a sírkőnek valljak szerelmet utólag, hogy ne azzal a tudattal teljen az életem, hogy nekem nem lehet szavam, és majd az idő megoldja. Mert nem fogja.

Nem akarok így élni. Nem akarok minden nehéz helyzetben mást hívni segítségül, és panaszkodni, és persze várni, hogy majd valaki ideadja nekem készen a megoldást; tessék, ezt tedd, és akkor tutira fog működni minden körülötted. Nem akarok hazugságban élni, és éveket vesztegetni olyan helyzetekre és emberekre, akik ők maguk is saját csapdájukban vergődnek, vagy nem segítik előrelépésemet. Nem akarok többé csendben lenni, és félni a reakcióktól. Nem akarok az utánam jövőnek negatív példát mutatni, és nem akarok újra és újra ugyanabban a pocsolyában ücsörögni még éveket. Mert nekem nem jó. Nem akarok a sokadik senki lenni, és nem akarom fél gőzzel megélni az életem. Nem akarom a könnyebbik utat választani és instant eredménnyel beérni, csak azért, mert más azon jár, és neki az elég. És nem akarok olyan ember mellett élni, akit nem szeretek.

Mert nem tudom, hogy mennyi van még hátra.

Nem tudom még, hogyan csináljam. Azt sem tudom, hogy én ki vagyok; az, akinek mondanak, vagy az, aki a biztonságot jelentő burokból ki mer lépni. Nem tudom, hogy mi vár rám, és azt sem, hogy képes leszek-e rá. Csak egy valamit tudok: indulnom kell. Elég volt.

Utóhang:

Valahogy itt és így kezdődik minden.

Nem titkolt szándékom, hogy bemutassam azokat a gondolatokat, amelyek egy olyan emberben fogalmazódnak meg, aki felismerte, hogy egyetlen élete van csupán, és bizony nem akar többé megalkuvóan élni sem a munkahelyen, sem a magánéletében. Ezért ez a blogbejegyzés csak az első része annak, amin ő keresztül megy, hogy felelősséget vállaljon önmagáért, és azzá váljon, akivé mindig is akart lenni.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.
2020-06-24 | Blog

Nem akar lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.