Ott ültem vele szemben. Teljes nyugalomban kellett volna lennem, mert a nő barátságos volt, de rajtam megmagyarázhatatlan feszültség lett úrrá. Nem akarta azt hallani, hogy mások milyenek körülöttem, az sem érdekelte, hogy mennyi gonoszságot elkövettek velem szemben, hogy bennem mennyi sérelem van, sőt, még az sem, hogy a gyerekemnek nem tudom elmagyarázni, hogy ne legyen ennyire mulya. Azt kérdezte, hogy én mit tettem saját magamért, az érzéseimért, és tudok-e felelősséget vállalni az életemért. Hát, hülye ez? Mit jön ő azzal, hogy bennem van a hiba, és nekem kell a dolgokhoz másként hozzáállnom? Hát, nem veszi észre, hogy senki nem foglalkozik velem, hogy megcsalnak, hogy megaláznak? Hogy még nekem kell tanulnom, változnom? Meg, hogy hiába választok más kapcsolatot, munkahelyet, ott is ugyanazok a problémák lesznek, mert én vagyok a közös ezekben a dolgokban?

Nem kértem következő időpontot. Nem tartozik senkire, hogy én mit élek meg, és nincs nekem arra szükségem, hogy egy idegen mondja meg, hogy mi a jó nekem.

Nem akartam úgy járni, mint más. Nekem ennyi nem elég. A születésnapomra időzítettem az indulást, hiszen az alapból ad nekem egy lendületet, egy pluszt, azt az érzést, hogy na, akkor most én megváltoztatom a világom. Összegyűjtöttem azokat a dolgokat, amiket meg akarok tenni: előadásokat hallgatni, motivációs idézeteket kigyűjteni, eljárni edzeni, csatlakozni azokhoz, akik minden hétvégét kirándulással, nagy összejövetelekkel töltenek. Listát készítettem azokról is, akiknek el akarom mondani a véleményem, akikkel rendezni akarom a dolgaim, és tettem egy csomó fogadalmat, hogy mit engedek meg másoknak és mit nem. Azt éreztem, hogy tele vagyok tetterővel, egy rockzenekar koncertjén nincs ekkora ereje a tömegnek, mint nekem.

Szépen haladtam. Jó vagyok, elhiszem, hogy a világ az enyém, mindenki hülye rajtam kívül, és igazuk van azoknak is, akik a vonzást, teremtést hangoztatják. Én erre képes vagyok. Mert többet nem leszek elnyomva, és nekem senki nem szólhat be, és nem hallgatok senkire. Annak a nőnek sem volt igaza, amikor azt mondta, hogy nekem kell fejlődnöm, és a párkapcsolati nehézségeim abból fakadnak, hogy én nem tudok elfogadni, érzéseket közvetíteni, mondani, és nem tudok magamért kiállni. És minek is fizessek neki ezért, amikor a barátnőm is megmondja, hogy mit kell tennem. Hát, a fittyfenét! Kézben tartom én a dolgokat, megmutatom én neki!

Na, jó, azért a főnöknek még nem mondom meg a magamét, az pont elég, hogy a közösségi oldalon pont olyan szövegek jönnek velem szembe, ami neki és a munkatársaimnak szólt; meg is osztottam őket. Aztán a vasárnapi ebédnél borítottam mindent, majd megoldják a dolgaikat, nem kellek én mindenhez. Elmentünk egy motivációs előadásra, aztán a csajokkal bulizni. Tuti már, hogy jó vagyok. Egy életem van, akkor hadd éljem már úgy, ahogy én szeretném.

Aztán ahogy haladtam az idővel, újra visszatért az a feszültség. Már nem tudtam megnyugodni, a bulik sem dobtak fel, a csajok közül páran csak használtak, és a pasi is csak hiteget, évek óta nem változik semmi. Minden ugyanoda tért vissza, ahonnan korábban elindultam. Csak ülök, és közben azon gondolkodom, hogy mi a fenét keresek én itt. Miért nem hagynak már békén? Miért nem tehetem végre azt, amit szeretnék? Már kiolvastam az összes könyvet, már mindenki életéhez asszisztáltam, hozzásegítettem oly sok dologhoz, miközben én itt vagyok egyedül? Érted? Már megint egyedül. Miért és hogyan sikerül másnak? Vagy mindenki olyan okos és szuper, hogy elsőre megy neki minden? Hol rontom el, hogy nekem csak a rossz jut?

Na, frankó, most meg mindenkit megbántottam. Nem érted?? Nem akarok egyedül maradni! Nem akarok a háttérben megbújva gyáva nyulat játszani, nem akarok a szeretetért koldulni, és nem akarok ezen a munkahelyen robotolni! Nem, nem és nem.

A hangulataim nemhogy naponta, de percenként változnak. Egyszer sírok, csak úgy jön, utána meg nevetek, mint egy bakfis valami apróságon. Izzad a tenyerem, ver a víz, a szívem kalapál, gyenge vagyok, nem tudok megnyugodni. Frankó, megint pánikolok. De én mégsem élhetem így az életem! Én nem erről álmodtam, én nem ezt akartam! Nekem ez nem elég.

Aztán csak azon kapom magam, hogy megint ott ülök a nőnél. Nem szól, figyel. Most mit mondjak neki? Hogy igaza volt? Hogy azt hittem, hogy én erős vagyok, és nekem ez menni fog egyedül is, és nem kell majd segítség? De nem érted, hogy ezekkel a szarokkal küzdök mióta, és még magamat is átvertem azzal, hogy minden rendben van? Hogy elbújtam, hogy megalkudtam? Én, aki annyira frankó csaj vagyok a világ szemében, közben belül meg egy roncsnak érzem magam. És nem vagyok különb, mint más.

A nő csak figyel. Néha feltesz egy kérdést, amitől már azonnal a plafonon vagyok. Tombolok, érted? Én, a megtestesült nyugalom totál begőzöltem. És még mindig nekem kell változnom? Hát más, aki olyan egyszerű, mint a faék, az hogyan tud érvényesülni, meg családot alapítani? Meg hogyan is tudtam elhinni a pasinak, hogy én egy szerencsétlen vagyok? Hát, még abba a putriba is követtem, és szolgáltam, de az sem volt neki elég? Baszki, vártam rá 5 évet, érted? És még odaadtam neki kettőt, érted?

A nő minden szava fájt. Most is. Hazudtam magamnak. Végig tudtam, hogy a pasi piál, meg néha csajozik, de szemet hunytam, mert inkább vele, mint egyedül. Lefogytam, mégsem kellek. Anyámékat is hibáztattam, hogy nem tanítottak meg sok mindenre, de ők csak azt tudták adni, amit ők is kaptak, érted? Arra a főiskolára is felvettek, de fél év után abbahagytam, mert dacoltam, és nem akartam, hogy nekik legyen igazuk. Majd én megmutatom, mondtam, és tessék, hova jutottam?! Hova tűntek, akiket én barátoknak hittem? Hja, csak addig voltam jó, amíg azt tettem, amit ők akartak? Nem mondtam sosem nemet, mert féltem a reakciójuktól. Az a kislány, aki én voltam egykor, most hol van? Hogy sosem álltam ki magamért? Miért, azt hogy kell csinálni?

Most már értem, hogy mit jelent az, hogy döntök. Nem elég mondani, hanem meg is kell tenni; annak ellenére, hogy csipetnyi erőt sem érzek magamban, és fogalmam sincs, hogy mi vár rám. Azt is tudom, hogy más ezen a ponton rég visszafordulna, de én nem játszhatok tovább.

Rettegek. 40 évet elvesztegettem az életemből. Ki a fene vagyok én? Vissza már nem mehetek a múltba, és ahova tartok, ott mi lesz? Hogyan fogok viselkedni? Mit fognak hozzám majd szólni? És mi lesz, ha nem tetszem? És mi lesz, ha a kutyának sem kellek ennyi idősen? És mi lesz a kapcsolatommal? Akkor ő most el fog hagyni? Hogyan kell felelősséget vállalni? Úristen, más hogy csinálja?

De tudod, mit? Kezdjük! Ennél rosszabb már nem lehet. Hja, hogy te sem tudod, hogy mi lesz? Akkor ki tudja? Hogy ezt hívják önbizalomnak? Hogy annak ellenére, hogy nincs semmilyen eszközöm, akkor is elindulok? Hát, akkor nosza! Most nem futok el. Önmagam elől sem.

Utóhang:

Az ébredés című blogbejegyzésemben elindult egy folyamat, ahol azt mutatom be, hogy milyen az, amikor valaki nem sajnálja magától az időt, az energiát és a fájdalmat azért, hogy megváltozva haladjon az igazi útján. Ez az írás most pontosan azt tükrözi, ahogyan egyensúlyozik az illető, ahogy a napi hangulatai változnak, és ahogy megéli azt a helyzetet, amitől egyre jobban szenved. Nagyjából ez zajlik benne.

Az utolsó részben megmutatom, hogyan teljesedik ki az illető.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.