Amikor elindulunk a fejlődésünk útján, akkor óhatatlanul is mások visszajelzéseiből építkezünk, formáljuk önmagunkat, alakítjuk énképünket. Amennyiben a szavak, melyeket mások mondanak ránk, valósághűek, pozitívabbakká válhatunk, fejlődésre ösztökélhetnek bennünket, gazdagodhat önismeretünk. Ám vannak negatív reakciók, kritikák, melyek nem tetszőek s melyeknek nem ismerve fel valódi jelentéstartalmát, visszahúzódóvá válhatunk, haragudhatunk, a helyzetet igazságtalannak érezhetjük. Gondoljunk csak egy főnök-beosztott viszonyra, vagy egy barátira – olyan történésre, ahol megdöbbenve tapasztalhatjuk azt, hogy nem vagyunk mások szemében kedvesek, barátságosak stb. Esetleg párkapcsolatban kapjuk meg azokat a bizonyos rosszalló szavakat, melyeket aztán – évek alatt – el is hiszünk.

Kivel nem fordult volna már elő az, hogy negatívan minősítették – úgy, hogy mindkét fél tudta: az állítás nem igaz? Vajon melyikünkre mondták már azt, hogy „a magabiztosságod mások szemében taszító”, vagy „nagyképű vagy”, miközben tudtuk, hogy a másik fél negatív érzése saját magából fakad? Vajon honnan tudható, hogy az állítás, amit kaptunk, azzal nekünk van-e dolgunk, vagy éppen az adó félnek?

Amikor olyan történés zajlik, melyben ellentmondásos elemeket találunk magunk és mások véleménye között, akkor létrejön egy feszültség bennünk (kognitív disszonancia), amit valamilyen formában csökkenteni igyekszünk. A cél minden esetben az, hogy önértékelésünket, pozitív énképünket megtartsuk; vagy megváltoztatom a viselkedésem, vagy a véleményemet. Ugye, ismerős?

Megtehetem azt, hogy felülvizsgálom a kritikát (mert el tudok távolodni érzelmileg a helyzettől), vagy keresek egy külső támogatót (bizonyos harmadik felet, akinek véleménye fontos számomra és hiteles), vagy meggyőzőm a másik felet, hogy amit mond, az nem igaz, vagy leértékelhetem a „forrást” és negatívan vélekedem a későbbiekben róla („na, nehogy már nekem ez az ember dumáljon, amikor én őt semmire nem tartom”).

Nem megoldás, hogy „nézd meg, ki mondja”, vagy elutasítjuk a kritikát, esetleg keresünk egy olyan személyt, aki igazolja a tévedésünket („jaj, ez az ember tényleg milyen butus”). Véleményem szerint a helyzet megítélése tagadhatatlanul alapos önismereti munkát kíván; a szavakat közlő fél, illetve a fogadó fél részéről is.

Lássuk már tisztán a helyzetet! Egy üres órában, percben álljunk oda tükör elé és tegyük fel magunknak a következő kérdések valamelyikét!

– „Én vajon miért látom úgy azt az embert? Miért mondom azt rá, amit?”

– „Vajon igaza van a személynek és én tényleg ilyen vagyok?”

– „Mi van, ha a saját viselkedésemen kellene változtatni?”

Kapcsolataink minősége bennünket is minősít; az, hogy kivel kerülünk közelebb, miként viselkedünk munkahelyen és magánéletben egyaránt, vállalunk-e felelősséget önmagunkért. Az argentin pszichoterapeuta – Jorge Bucay – mondja azt könyvében, hogy „a párkapcsolat tükör, melyben önmagam elutasított részeit látom”. Vajon mi ellen tiltakozom? Vajon mit mutat nekem a másik fél, mire akar tanítani?

Azt gondolom, hogy mindannyian álmodtunk már arról, hogy „holnap majd másképp lesz”, és talán párunk is, vagy éppen főnökünk is másként viszonyul majd hozzánk. Van, aki még mindig álmodik, és régi szokásait játssza újra és újra; szidja  a rendszert, a dolgozót, a házastársát, a gyermekét – feszültséggel és elégedetlenséggel kel, fekszik. Vajon minek kell történnie ahhoz, hogy rájöjjön: a változáshoz megváltozott viselkedés kell?!

Próbáljuk újra! Vegyünk egy nagy levegőt, és nézzünk bele a tükörbe!

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információ:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.

2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

1. Csepely György (1997.): Szociálpszichológia (Osiris Kiadó, Budapest)

2. Bucay, Jorge: Nyitott szemmel szeretni (Európa Könyvkiadó, 2012.)