Halogatás, avagy miért csak utólag kapkodunk? - Somogyi Erika

Halogatás, avagy miért csak utólag kapkodunk?


Halogatunk, és közben észre sem vesszük. Mindenhol jelen van: a munkahelyen, a magánéletben, a párkapcsolatban, a döntésekben, érzésekben, problémamegoldásokban, utazásokban, álmok megélésében. Mert jó az, ha a telefonhívást későbbre halasztjuk, ha a szülinapot majd később ünnepeljük, ha az ottlét idejét soha véget nem érőnek ítéljük, ha a másik félnek nem mutatjuk ki érzéseinket, ha teljesen természetesnek veszünk helyzeteket, ha a pályamódosítást legalább húsz éve kerülgetjük. Mert ott van. És majd holnap. Mert úgysem teszi meg. Úgyis tudja. Vagy éppen az idő megoldja. Valóban? Még nem kaptunk ezerszer a fejünkhöz ezért? Még nem volt ebből elég kellemetlenségünk? Még nem veszítettünk el miatta egy fontos találkozót, munkát, szerelmet? Még nem fáj eléggé?

A halogatás sok ezer évre visszavezethető ugyan, ám nyeresége már egyáltalán nincs, miközben aktualitásából csipetnyit sem veszített. Mert minden felgyorsult, rohanunk, és erre meg arra alig maradt időnk – magyarázzuk. Miközben végig tudjuk, hogy egyszer szembesülünk vele; a szituációval, mert az idő véges, és az érzéssel, ami haragot, bűntudatot hoz a lelkünkre. Akkor mégis miért halogatunk?

  1. Kényelemből, mert választható  a feladat helyett más, ami sokkal kellemesebb, vagy amit éppen sürgetőbbnek ítélünk meg, vagy éppen megvárjuk, hogy majd más megoldja helyettünk, esetleg megszoktuk, hogy a (nem)tetteink megbocsátást nyernek.
  2. A fontosság érzése hiányzik, azaz úgy gondoljuk, ez ráér, illetve majd ő megvár, vagy éppen van elég időnk vele megélni a dolgokat. Elbagatellizáljuk, személyes varázsunkat örök érvényűnek és mindenkire kiterjesztjük, tévesen ítéljük meg a helyzetet; mást teszünk, mint amit igazából gondolunk, érzünk.
  3. Túlvállaljuk magunkat, ezért mindenbe csak belekapunk vagy felületesen kezeljük, saját határainkat és lehetőségeinket nagyobbnak képzeljük, vagy éppen ezzel akarjuk pozíciónkat megerősíteni és elhitetni, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk.
  4. Kevés az információnk, sőt, nem is nagyon érdekel bennünket a feladat, vagy a másik ember érzése, ezért halaszthatónak képzeljük azt.
  5. A feladat kezelésére képtelenek vagyunk; mert nem értünk hozzá, mert nem tudjuk kimondani, mert ilyennel és ebben a formában még nem találkoztunk. Például egy embertől olyan reakciókat kapunk, amire nem is tudunk hogyan reagálni, a mindennapi rutinunkat alapjaiban megrengeti, és halvány fogalmunk nincs arról, hogyan kezeljük.
  6. Ez hoz bennünket lázba, hogy aztán az utolsó előtti pillanatban gőzerővel pikkpakk megoldjunk mindent. Monoton életünk egyetlen öröme.
  7. Félünk. Bármitől. Hogy az elvárások magasak felénk, és meg tudjuk-e ugrani a lécet, vagy mi van, ha éppen hibázunk,  és azt majd be kell vallanunk, és majd mit szólnak mások. És félünk attól is, hogy ha azt ott és úgy kimondjuk, akkor világossá válik számunkra (!) a legbelső érzésünk, és ez olyan változásokat indít el, melyekre álmunkba mertünk csak gondolni.

Készíthetünk tervet, rangsorolhatunk feladatokat, megtanulhatjuk a koncentrált figyelem technikáját, részt vehetünk hatékonyságnövelő tréningen, sőt, tudatosítással feltárhatjuk az okokat is, melyek a halogatás területére sodornak. Nyilván önismereti tréningre is érdemes elmenni, sőt, az érzelmi intelligenciánkat is kiemelkedően fontos fejleszteni (hiszen, ha nem az történik majd, amit szeretnénk, akkor dacosan, haraggal reagálhatunk; mint egy óvodáskorú gyermek a felnőtt testben!). És megtehetjük azt is, hogy hallgatunk arra a bizonyos hangra, amit akkor hallunk, amikor őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, és emlékszünk arra a kis gyermekre, akik mi voltunk. Vajon ma büszke lenne ránk?

Hiszem és vallom, hogy adott pillanatot meg kell élni, az érzéseinket fel kell ismerni és kimondani. Egyrészről azért, mert helyettünk senki nem teszi meg, másrészről pedig azért, mert az idő (amiből a legkevesebb van mindegyikőnknek) halad. Ha nem mondjuk ki, ha nem teszünk érte vagy ellene valamit, akkor elszáll, elmegy, eltűnik, meghal.

Kedves olvasó! Úgy érzi, hogy Ön is elszalasztott valamit, amit ma már fontosnak és értékesnek ítél meg? Úgy érzi, hogy nem akarja elveszíteni őt? Van valami az életében, amit természetesnek gondolt, ám ma már tudja, hogy nem vigyázott rá eléggé? Akkor most, olvasás után, tegyen lépést! Önmagáért.

 

Ajánlani szíves figyelmébe a legutolsó blogbejegyzésem, mely az érzelmi éretlenségről szól.

 

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

  1. Csíkszentmihályi Mihály 1997.): A mindennapok minősége (Kairosz Kiadó)
  2. Mayer, J.D. (2001.): Az érzelmek intelligenciája (Kairosz Kiadó)
  3. Sherman, J. R. (1997.): A halogatás leküzdése (Bagolyvár Kiadó)
2018-09-04 | Blog

Minőségi életre vágysz?

Akkor gyere, és csatlakozz a quality lifE ROad programhoz!

Nem akarsz lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozz fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.