Az elmúlt napokban beszélgettem valakivel az elfogadásról. Egy olyan emberrel, akinek beteg a hozzátartozója, és aki másik oldalról, szempontból világított meg nekem egy helyzetet. Konkrétan arról volt szó, hogy a kórházból vitték haza a frissen műtött beteget saját kocsival, és sebességük nem érte el a 60 km/órát. Nyilván találkoztak az úton olyan autóssal, aki az öklét rázta a tempójukra, ám ők haladtak lassacskán. Beszélgetőpartnerem higgadtan, nyugodtan mesélte a részleteket, és egy mondat itt maradt a fülemben: „Mert nem tudhatod, hogy a másik miért teszi pont akkor azt”.

Mérhetetlenül sok negatív komment, minősítés terjeng a közösségi oldalakon egy-egy poszt alatt, amely alól nyilván én sem vagyok kivétel, én is kapok mindenféle megjegyzést, írottan vagy éppen szóban. Ugyanez tapasztalható kint az utakon, a boltban, a postán – bárhol, ahol emberek fordulnak meg. Muszáj szólnom, még ha ez csak kis százaléknyi emberhez fog elérni. Ezért arra gondoltam, hogy most leírom röviden azt, hogy mi áll ezeknek a hátterében, és mit tehet a kommentelő és a stresszelő saját maga boldogulásáért. Ő nem számol a következményekkel, nem törődik azzal, hogy másokban mit okoz, csupán egy célja van: ártani. Bárkinek.  Az ilyen típusú ember jellemhibás. Nem, nem neurotikus, hiszen nincs benne szégyen se, bűntudat se – míg a neurotikus mindenben a saját felelősségét látja. Nézzük meg először, hogy mit jelent a szó maga!

Maga a jellem szó állandó személyiségvonások együttesét jelenti, mely cselekvésekben, életstílusban jelenik meg, és amelynek tartalmi elemeit érzelmi és akarati tényezők alkotják. A jellem konkrétumai a jellemvonások, amik alapján ítélünk meg egy embert, és tartjuk például agresszívnek, konfliktuskerülőnek, totojázónak stb. Ezek megváltoztathatóak, hiszen relatív állandóság jellemzi azokat. Könnyen összekeverhető a szokásokkal, miközben alapvető különbség a jellemvonás és a szokások között az, hogy a szokás tapasztalat útján szerzett mechanizmust jelent, míg a jellemvonás állandó beállítódás. A jellemhiba a szocializálódási folyamat megrekedését, torzulását jelenti (dr. Tringer László).

Honnan ismerhető fel  a jellemhiba? Milyen tünetei vannak?

• mindig más a hibás életének alakulásáért, és ennek hangot is ad
• negatív és sértő szavak emberekre, helyzetekre (nem összekeverendő a kritikával, hiszen az építő, értékelő vélemény!)
• odabökött, odavágott szavak, mondatok, melyek után nem történik semmi, a bocsánatkérés is elmarad
• irigység, rosszindulat, gonoszság
• nem képes elismerni azt, ha valami jó, sőt, azt mindenképpen lehúzza
• függő kapcsolatokat tart fenn, ami azt jelenti, hogy valakinek mindig el kell panaszkodnia (vélt) bánatát
• gyakoriak a konfliktusai, a környék, ahol él, úgy ismeri, mint aki mindenkibe beleköt
• kényszeresen ragaszkodik ahhoz, hogy az életében minden a legnagyobb rendben van, és ezt hangoztatja is
• hazudozik, pletykál
• közösségi oldala önmaga felsőbbrendűségének bizonygatásairól szól

Hogy mit tehet valaki, amennyiben ezeket a jeleket önmagán észleli?

Kezdjük azzal, hogy az alábbi kérdésekre önmagában válaszol!

Gondolja át, hogy amit érez adott helyzetben, az vajon miért lehet? Mi van akkor, ha olyan valakivel találkozik, aki meri megmutatni magát, aki sikeres életének bármelyik szegmensében? Mit érez akkor? Jelent-e megkönnyebbülést az, ha odavágja az embereknek a tutit, a rosszindulattól fröcsögő szavakat? Jelent-e ez az életében előrelépést és megoldást? Mi lenne, ha inkább a megértésre törekedne? Mi akadályozza abban, hogy bocsánatot kérjen? Mikor vállal felelősséget a saját életében önmagáért?

Folytassuk a sort a fejlesztési lehetőségekkel!

Alap, hogy önismereti munkát végezzen, és megfejtse azokat a motivációkat, melyek a viselkedésének a miértjére adnak válaszokat, azokat az érzéseket megtalálja, amelyek befolyásolják mindennapjait, hogy a későbbiekben tudatosan és kontrolláltan használja. Az érzelmi intelligencia fejlesztésével megtanulja érzéseit felismerni, vállalni és kimondani. Mindezek által megtanulhat felelősséget vállalni önmagáért. Ne feledkezzünk meg elfojtásai feldolgozásáról sem, melyhez szakember segítsége mindenképpen javasolt, hiszen tudatalatti tartalmak maradtak feloldás nélkül, s ezek nagy részben felelősek a kialakult helyzetért, a szocializáció és érzelmi, akarati élet zavaráért. Kiemelten fontosnak tartom a kommunikáció fejlesztését, hiszen mindaz, ami benne megfogalmazódik, azt helyesen, tanult technikával könnyebb kimondani, és érthetőbb mások számára.

Hogy miért tartottam szükségesnek mindezt leírni? Egyrészről azért, hogy tisztázzuk az alapokat, tegyük rendbe a dolgainkat, másrészről pedig azért, mert sokan küzdenek azzal, hogy az érintettekhez nem jut el egy-egy infó, így azok fejlesztik magukat, akik pontosan az ilyen emberek miatt szenvednek.  És mert nem teheti meg. Mert elég.

A legutóbbi rendezvényem reklámozása közben megtapasztaltam mindazt, amiről most írtam. Egyetlen dolog pörgött bennem újra és újra; az, hogy olyan szívesen mondanék a rosszindulatú kommentelőknek két mondatot. Csak úgy, amikor szemtől szembe találkozunk. „Soha, de soha nem fogsz semmit elérni, amíg rá nem jössz, hogy a kulcs te magad vagy.  Hogy nem azzal kell foglalkozni, hogy a másiknak hogy megy, hanem azzal, hogy te magad mit teszel azért, hogy elérd, amit szeretnél.”

„Ha az ember nem a megoldásnak a része, akkor a problémának”. (Eldridge Cleaver)

Szerző: Somogyi Erika emberi erőforrás tanácsadó MA

Ajánlom továbbá olvasásra a Kritizálok, de minek?, valamint a Miért szólunk bele egymás dolgaiba?, és az érzelmi éretlenségről szóló blogbejegyzéseimet.

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

1. Cleaver, Eldridge (1968.): Soul on ice (Delta Book, 1968.)
2. Dr. Tirnger László: A  pszichiátria tankönyve (Semmelweis Kiadó, Budapest, 2010.)
3. Paáll Erzsébet (1938.): A jellemvonások lélektani vizsgálata (Szegedi Tudományegyetem, Pedagógiai Intézet – értekezés)