Hosszú utat jártam be. Álmomban sem gondoltam volna, hogy sokkal több energiát, erőt fektettem bele az akaratommal abba a világba, amiből elvágyódtam. Saját magamat tartottam benn, és minimális befektetés hiányában hagytam, hogy történjenek velem a dolgok, mindazok, amelyekre nekem már nem volt szükségem. Szégyen vagy sem, bizony lusta voltam, és kényelmesen lavíroztam a hetek, hónapok, évek érzelemvasútján. Mert hát nyaralni is így jutottam el, a falu számára is mi egy összeillő pár voltunk, és persze nem hiába volt a sok tanulás sem, biztos állásom van, jó pozícióban.

Azt hittem, hogy szeretem a társam, aki fabatkát sem tett ugyan értem, de fenntartotta azt az illúziót, hogy én is kellek valakinek, sőt, ha ő nincs, akkor más tutira nem fog rám felfigyelni. Aztán azt is hittem, hogy minden munkahelynek olyannak kell lennie, mint a brazil szappanoperák szereplőinek: sokszínűnek, kellenek az intrikák és pletykák is, és feltétlenül szükség van fő gonoszra, aki felett majd győz a jó. Tévedtem. Csak ahhoz a képhez ragaszkodtam, amit én alkottam meg, amiről úgy gondoltam, hogy ez a normális, hiszen ezt láttam. Eddig.

Ott volt az a nő. Hú, de utáltam. És a legelső mondatára is emlékszem, amitől egyenesen a falra másztam idegességemben. Mit szeretnél? Mit, hát azt, hogy ne legyek feszült minden nap, meg idegbeteg attól a sok hülyétől, meg végre tudnom kéne azt is, hogy a pasi majd mikor kéri meg a kezem. Ma már tudom, hogy ő semmi másra nem akart rávenni, mint arra, hogy döntsek. Egyébként tudtam, hogy ezt fogja mondani, mert erről beszél úton, útfélen, látom a videóiban is, meg a posztjaiban. Szerintem ez a legnehezebb. Dönteni, miközben én már tudom, hogy nem akarok így élni, csak a szavakat illene tetteknek is követni. Vagy nem? Dönteni arról, hogy nem támogatom a régit, hanem a bizonytalanságom ellenére belevágok valami újba. Jó, tudom, nem esztelenül, hanem szépen felépítve, alapokat megteremtve, hogy a későbbiekben stabilan álljak, megváltozva tovább menjek, és ha visszatér például a szorongás, vagy egy olyan helyzet, amit eddig nehezen kezeltem, akkor legyen választási lehetőségem. Hú, hogy ez mekkora felismerés volt!

Most jöttem csak rá, hogy azok a lehetőségek, amelyek jöttek az életem során, azok nem azért voltak ott, hogy hagyjam őket elsuhanni, hanem hogy megragadjam azokat, éljek velük, és véletlenül se dekkoljak a langyos posványban. Hogy nem jelként küldte hozzám őket az ég, hogy megerősítse az önbecsapásomat, azt, hogy jó ez így nekem, vagy éppen azért, mert rossznak mindig kell lenni az utunkban, hanem hogy induljak. Ma már tudom, hogy mit hagytam ki, hogy hány évet pazaroltam hozzám méltatlan helyzetekre, emberekre, és mennyi szót nem mondtam ki ott, amikor annak helye, ideje volt. Nem mondtam el például neki, hogy szeretem. Azt sem mondtam, amikor más lányok fenekét paskolta, vagy éppen engem hibáztatott mindenért, hogy figyelj, haver, arra az ajtó! Beértem ennyivel.

Haragudtam magamra. Sőt, az egész világra, a szüleimre, mindenkire, aki csak használt engem, aki nem tanított meg egy csomó mindenre, azokra is, akik érdekből tapsoltak velem, vagy azokra, akik nem akartak szokásaikon változtatni, és elvárták tőlem, hogy én is ugyanúgy éljek. Hú, ez is nagyon nehéz volt! Hogy oké, elkövettem ezeket a hibákat, és buktam is, de attól még nem kell úgy élnem, hogy ezeket, mint egy pallost a fejem fölött tartsak, hogy egy percre sem felejtsem el ezeket, és figyelmeztessem mindig magam arra, hogy bűnös vagyok. Visszatekinteni, letenni a múltat, elfogadni, megbocsátani magamnak és a szüleimnek, másoknak, bitangul fájt. Egy folyamat része, ami nem egyenlő azzal, hogy elköltözöm, hogy munkahelyet váltok, vagy elválok tőle, mert érzelmileg, még ha másként is gondolom, nem zártam le. Ez a felelősségvállalás az életemért, az érzéseimért, a tetteimért. Hogy nem más a hibás, hogy ne fogjam másokra azt, ami tulajdonképpen az én nem törődömségem vagy gyávaságom következménye.

Aztán jöttek az érzések. Mondjam el, hogy mit érzek? Hát, mit? Feszültséget, haragot, meg azt, hogy mindenki bekaphatja. A nő csak hallgatott, figyelt rám, máskor provokált. Hogy érezzek. Jó, de mit? És itt jöttem arra rá, hogy fogalmam nincsen arról, hogy milyen érzéseim vannak, csak az alapokat ismerem. Jó, de ha azt nem tudom, akkor hogyan fogok egy-egy helyzetet kezelni, vagy vállalni a felelősséget magamért?! Pedig azt hittem, hogy már csak az életkorom miatt is ezeket én már tudom, meg van párkapcsolatom is. Megtanultam érteni, hogy mi zajlik bennem, vagy miért érzem azt, amit, és azt megfogalmazni, kimondani. Mondok neked egy példát, oké? Volt valakivel egy konfliktusom már régóta. Mindig úgy álltam a dolgokhoz, meg amikor tudtam, hogy találkozni fogok vele, hogy én most megoldom, és bizony elmondom neki, hogy elmehet az anyukájához. Aztán mikor megláttam, akkor megijedtem, ő fölém kerekedett, lenyomott, ordított, én pedig megszégyenülve távoztam. Ma már tudom, hogy valójában azt nem döntöttem el, hogy mit akarok ezzel a helyzettel kezdeni, és miért van nekem szükségem erre. És legközelebb, amikor találkoztunk, már nem féltem tőle, ő pedig nem tudott ezzel mit kezdeni. Vettem egy nagy levegőt, és elmondtam, hogyan élem meg a konfliktusunkat. Kimondtam. Ő rám nézett, és láttam a félelmet az arcán; ugyanazt amiről az enyém is árulkodott. Beszélgetni kezdtünk, ismerkedünk.

Leírva ez most így tök meseszép, miközben nagyon nehéz volt az érzéseken átlendülnöm, megtanulni uralni őket, a magam hasznára fordítani. Hiszen nem vagyok már pisis, hogy nekem ilyenre legyen szükségem, és hogy a célomat ne tudjam elérni, miközben érzékeltem, hogy ezek csak racionális dolgok, az érzelmi konfliktusaimat nem oldom meg velük. Egyik nap tök jól voltam, repültem, másnap zokogtam a sok hülyeségtől. Tudtam, hogy az sem megoldás, hogy átmegyek máshova, vagy csak azért is haladok, meg dacolok a világgal, mert egy újabb probléma esetén ugyanúgy fogok viselkedni, mint korábban.

Letenni azt, vagy éppen átformálni a rossz beidegződéseket, új ismereteket tanulni, felér egy érzelmi atomháborúval. Például azt megfogalmazni, hogy tulajdonképpen végig hazudtam az életemben, az maga a pokol. Mert igenis nem jó nekem, ahogy te nem figyelsz rám, és az sem jó, hogy meg kell játszani a tökéletes idillt, vagy azt, hogy minden rendben. Nem érzem jól magam abban a környezetben sem, mert esténként hulla fáradt vagyok, mert nem tettem mást, mint megfeleltem, csak hogy ne legyen vita, és hagyjál végre békén. És az sem jó, hogy te nem támogatod az elképzelésemet, és azért, mert neked már van gyereked, nekem ne legyen. Nem, nem fogadom el. Mert nekem is jár. Igenis vannak álmaim, és azokat meg akarom valósítani, és nem elnyomni őket évekre, évtizedekre.

A legnehezebb talán az volt, hogy ahogy haladtunk az időben, ahogy nyílt fel a szemem, az emberek is változtak körülöttem. Jó viszonyt ápoltam például a szomszédaimmal, de már látom, hogyan játszmáznak egymással. Már látom az agresszív kollégám félelmeit is, és akivel eddig jóban voltam, azt most minden idegesíti velem kapcsolatban. Én változom, és nincs mindenkire jó hatással, mert a megszokott már nem ugyanaz. Nem baj, majd lesznek mások, akiknek ugyanazok az értékek fontosak, mint nekem.

Nem vagyok tökéletes, sőt, nem is akarok az lenni. Minden érzés az enyém; a jók és a rosszak egyaránt, és már nem félek azokat megélni. Nem félek félni, és már tudom, hogy mit jelent az, hogy megünneplem magam. Számomra 43 évesen most kezdődik az élet. Tárt karokkal várlak, szerelem!

Utóhang: ezzel a blogbejegyzéssel zárul az a három részes blog, amiben azt akartam bemutatni, hogy egy változás hogyan zajlik. Az első rész arról szólt, amikor valaki látszólag dönt arról, hogy másként akar élni. A második rész azt a dilemmát mutatta be, ami a változás során jön létre, és ami emberünket visszabillentheti, vagy viheti előre. Ez a rész pedig a feldolgozás gondolataiba engedett bepillantást nyerni.

Hogy honnan tudom mindezt? Mert a klienseim ezeket élik meg. És aki elég bátor ahhoz, hogy önmagával és az érzéseivel szembenézzen, megértse magát, az eljut az utolsó mondatig. És mert én vagyok az a nő, akiről mindhárom blogbejegyzésben szó volt. A tükör.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő bejegyzések és tartalmak szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.