Húzod az igát, de meddig? - Somogyi Erika

Húzod az igát, de meddig?


A Republic együttesnek talán az első lemezén volt egy dal, melynek a kezdősora a következő: Ez egy magas hegy, ez egy mély szakadék. A refrén nagyon érdekes még HR szempontból is, hiszen olyan jelenségre hívja fel a szövegíró a figyelmet, ami sok dolgozót is érint. Nyilván nem ez volt a szerző eredeti gondolata, és nem ezért a felvetésemért írta a dalt, de ez a helyzeten mintsem változtat: húzzuk az igát. A kérdés már csak az: meddig?

Emlékszem régi időkre. Azokra, amiket azért töltöttem ott és annyi éven át, mert akartam dolgozni, és a feletteseim számára fontos eszméket tovább vinni. Húztam, saját határaimat feszegettem, mindenáron meg akartam felelni, miközben semminek nem volt értelme: a megítélésem, a kollégáim hozzáállása semmit nem változott. Húztam, mert azt hoztam otthonról, hogy becsülettel kell végezni a munkát, a rám bízott feladatot maximálisan ellátni. És húztam azért is, mert nagyon hittem abban, hogy a tiszta munka miatt majd az irigyeim, az áskálódok is egyszer majd abbahagyják a csesztetést, és észreveszik, hogy én csak az együttműködésünkön akarok javítani, a kapcsolatunkat ápolni. Tévedtem. Felesleges körök voltak ezek. Így amikor hasonló helyzetbe kerültem máshol, akkor már gyorsan felismertem azt, hogy nekem innen (is) mennem kell. Nem, nem menekültem, csak egyrészről már tudtam, hogy ennek nincs értelme, másrészről pedig nem akarok oda tartozni, ahol én nem érzem jól magam (nyilván miután mindent megtettem a helyzet javításáért).

Napi szinten találkozom olyan emberekkel, akik felhívnak, megállítanak vagy időpontra jönnek hozzám, és mesélnek munkahelyi problémáikról; arról, hogy mennyi minden rossz történik velük, hogy mennyire utálják kollégájukat, főnöküket, és nem tudnak az érzelmeiken uralkodni, de már nem is akarnak. A feszültség állandósul, a zaklatott lelki állapot rányomja mindenre a bélyegét.

Vajon mikor kell feltétlenül munkahely váltásra gondolni, és a tovább lépést megtervezni? Nézzük csak!

A legjellemzőbb tünet a panaszkodás. Amikor nem tudsz másra gondolni, és másról beszélni, mint arról, hogy mi történt a munkahelyen, és mennyire nem szeretsz oda reggelente bemenni, és alig várod, hogy vége legyen a napnak. Teljesen mindegy, hogy mennyi öröm érkezik aznap az életedbe, hogy valaki meglep egy csokor virággal, vagy éppen sikerül elsőre leparkolnod a házad elé, az mind eltörpül amellett, hogy mi van a melóhelyen. észre sem veszed, csak mondod és mondod. Nem tudsz leállni.

A túlélésre hajtasz, és egyre jobban elszigetelődsz, a „mindenki hagyjon békén” pozíció a napi rutinod része. Már eleged van a sok pletykából, a vihogásokból, a tartalmatlan és felszínes beszélgetésekből, a műmosolyból, mert már nem akarsz örök játszmákban részt venni, a munkatársad nyávogását hallgatni, és már senki előtt nem óhajtasz bizonyítani – csak azért, hogy elmondhassák rólad: fantasztikus kolléga vagy.

Semmi nem jó; teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, és annak mi az eredménye, az soha nem jó. Ott nem jó.  És amikor újra és újra megismétlődik az, hogy sodornak az események, és mindig te jössz ki belőlük vesztesen. Tudod, amikor nem is érted, hogy egy helyzetbe hogyan kerülhettél, miként tüntethetnek fel rossznak. Nem arra gondolok, amikor valaki megjátssza, hogy bizony őt senki nem szereti (sőt, nem is játssza, hanem drámai alakítással, és nagy sóhajtások közepette elfúló hangon közli), hanem arra, amikor állsz döbbenten és nem érted, hogy ez miért is alakult így s vajon ki keverhette a kártyákat. Semmit nem tettél, mégis rossz pozícióba kerültél, a főnök előtt megint te vagy a kis vacak. Ez fogja majd később azt is előidézni, hogy neked, aki a legalkalmasabb vagy, távoznod kell, míg az alávaló ott marad.

Érzelmileg instabillá válsz; megkeményedsz, a dolgokat vagy mindig racionális szempontból tudod csak megközelíteni (mint egy katona dirigálsz), vagy a legapróbb részletektől is sírva fakadsz. A magánéleted a nullával egyenlő, senki nem tud kibillenteni a rosszkedvedből. Holnap nagy lesz a lendületed, és nem fog senki érdekelni, ám másnap már a legkisebb mozdulattól is a plafonon vagy, és pörögsz ezerrel. Kiszámíthatatlanná válsz.

 

Hogy mi történik, ha maradsz? Megkövülsz. Hiába te vagy a legrégebbi dolgozó, vagy neked vannak a legjobb ötleteid, vagy te vagy emberileg a legmegfelelőbb a munkára, bekerülsz egy skatulyába, elkönyvelnek valakinek, aki haszontalan, akivel mindig csak a baj van, és egy idő után el is hiszed magadról.

Amikor valaki napi szinten kapja az ívet, a korábbi, sokéves önismereti munka is hiábavalónak bizonyul. Mert egyszerűen elfárad, de hajtja még a munkába vetett hit, a becsületessége, az alázata. Ebben a helyzetben felismerni, hogy itt nem vele van a baj, eljutni arra a pontra, hogy elég volt, lerázni magáról a mocskot, nem kis teljesítmény. Ha mindezt magától csinálja, tiszteletre méltó, ha támogatóval, akkor mázlista.

Tudomásul kell venni azt, hogy egyetlen életünk van. És ezt az életet ugyan sokféleképpen el lehet tölteni, de önmagát köpi szembe az, aki számára méltatlan helyzetben dekkol – úgy, hogy tudja, nincs jó helyen. Mert feladja magát, az álmait, annak a lehetőségét, hogy saját útra lépjen, és azzal az emberrel és azon a munkahelyen éljen, dolgozzon, aki őt emeli, inspirálja, akitől szárnyalni lehet. Addig meg csak húzza az igát. Mint a dalban. Hát, akkor húzza csak, ameddig bírja, és ameddig véget nem ér az élete.

 

Utóhang: jómagam is pályamódosító vagyok.  Évtizedekig párhuzamosan futott az életem: volt egy főállásom, és volt egy életem, ahol képeztem magam, tanultam, ahol tapasztalatot szereztem, ahol megannyi élmény ért. Soha nem értettem, hogy ha mindkét helyen én vagyok ott, akkor az hogyan lehet, hogy az egyik területen rossz vagyok. S aztán eljött egy pont az életemben, amikor léptem, és amikor megértettem a miértet. Ma már a hogyanra koncentrálok, és segítem a változásra készen állókat – mert tudom min fognak keresztül menni, és segítem a pályaválasztókat, hogy ne legyen annyi kudarcuk és felesleges körük, mint elődeiknek.

Kedves olvasó! Neked miben segíthetek? Húzod az igát vagy kiállsz magadért?

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

 

 

2019-03-17 | Blog

Nem akarsz lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozz fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.