Minden nap ugyanúgy indul a reggel, aztán a nap a munkahelyen, és még az estét is hasonlóképpen zárjuk, mint tegnap. Találkozunk ismerősökkel, elmosolygunk szépen, illedelmesen válaszolunk a sablonos „hogy vagytok, jól vagytok?” kérdésekre, aztán megjelenünk családi rendezvényeken, melyekről igyekszünk különféle kifogásokkal mielőbb hazaérni. Várunk. Magunk sem tudjuk mire, csak arra, hogy majd valami megváltozik, és holnap úgy ébredünk majd, mint Csipkerózsika a mesében. Ám értünk a királyfi csak nem érkezik – magyarázzuk, hogy biztos eltévedt, mert aki mellettünk van, az ugyan közelről sem olyan, mint az ideál, vagy ha nincs velünk, akkor hamarosan megérkezik. Aztán figyelünk jelekre, biztató szavakra, várjuk, hogy az idő majd megoldja a helyzetünket, hallgatunk motivációs történeteket és tuningoljuk magunkat, ám este, amikor egyedül maradunk, akkor bizony rájövünk, hogy minden ugyanaz, mint volt.
S ahogy jön napra nap, úgy döbbenünk rá arra is, hogy bizony a várt segítség elmarad, rajtunk kívül senki nem fogja megoldani életünket. Ám ennek a ráébredésnek vannak látható jelei. Így most következzenek azok a tünetek, melyek egyértelműen jelzik: itt az idő változtatni.
A legjellemzőbb tünet a panaszkodás. Mindig és állandóan, bármiről és bárkinek. Megállás nélkül. Mert az élet ilyen, a főnök hülye, a férjem nem normális, a gyerekem nem fogad szót stb., a méltatlankodásnak sosincs vége. Sokszor észre sem veszi a panaszkodó, hogy szinte ez tölti ki az életét, a gondolatai is azon járnak állandóan, hogy őneki mennyire rossz. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy sokszor ezt azért teszi, mert már megszokta, és biztonságot ad!)
A következő tünet az önbecsapáshoz kapcsolódik, amikor megmagyarázunk magunknak valamit; egyrészről okot keresünk arra, hogy miért gondolkodunk vagy éppen (nem) teszünk úgy valamit, másrészről pedig élünk a legnyilvánvalóbb formájával, azaz a szelfizéssel, és a közösségi oldalon megjelenő, abszolút totál jólétet sugalló posztokkal. Aztán megkeressük azokat az embereket, barátoknak nevezett valakiket, akik mindezt támogatják. És jönnek az indokok: „Áh, öreg vagyok én már ehhez”, vagy „majd, ha a fiam leérettségizik”, vagy „hiszen nincs egy normális pasi sem”, vagy „mindenkinek vannak problémái” stb. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat gyártunk, csak azért, hogy saját hiányosságainkat kompenzáljuk, és ne kelljen a langyos vízből felállni. Sőt, ugyanez történik például párkapcsolati zavarnál, amikor felerősítjük az ő hiányosságait, azaz megbocsáthatatlannak tűnő, egyébként sokéves történetet szajkózunk újra és újra, miközben nem történik más, csak fenntartjuk róla a negatív képet azért, hogy addig se kelljen magunkért felelősséget vállalni.
Ehhez kapcsolódóan megérkeznek a szokások, melyek kezdetben még támpontként szolgálnak és segítséget, valamint biztonságot jelentenek, ám később már görcsként funkcionálnak. Mindennek úgy kell lennie és állnia, és történnie, ahogy azt mi „szoktuk”. S bármi, ami ebből kizökkent bennünket, arra haraggal, indulatossággal reagálunk. Széles skálán mozognak a szokások ismérvei: kávézási szokástól a pihenőidőn át, a folyamatos irányítás és kontroll mások felett-ig terjed.
Megjelennek az érzelmi élet zavarait jelző „visszahúzódom a saját kis birodalmamba” és az akaratosság (a két véglet) is. A feszültség azonban állandósul, nyugtalanságban, döntési dilemmákban, szorongásokban és félelmekben jelenik meg. S aztán már csak idő kérdése, hogy ennek mikor lesz testi tünete: a fejfájás, a hipochondria, a pánik, az elhízás vagy fogyás, alvászavarok, szerhasználat (a dohányzás, az alkohol és a gyógyszer) stb.
S mivel nem vagyunk jóban magunkkal, tudjuk, hogy réges rég lépni kellett volna, de ezzel nem vagyunk hajlandó szembenézni, ezért a konfliktusaink száma erősen megnövekszik, a legapróbb nézeteltérésre is reagálunk – még ha csak egy „kaffogással”, sértődéssel, hisztivel. Hiszen ez az egész világ megbolondult, mindig mindenben engem vesznek elő, és engem senki nem ért meg, csak te – ismerős mondatok? Bárhova megyünk, bárkivel találkozunk, kevés helyen találunk megnyugvást.
+1 tünet:
Nézz tükörbe! Vizsgáld meg jól az arcod! Nem, ne úgy, ahogy azt egy fotón tennéd (mintha most kattanna az exponáló), hanem úgy, amilyen akkor vagy, amikor senki nem lát. Mondd, tetszik a kép? Van mosoly az arcodon? Miről árulkodnak a szemeid? Hol vannak a ráncaid? Így akarod életed hátralévő részét élni?
Valamelyik nap társaságunkba megérkezett egy hölgy. Én nem figyeltem először rá, hiszen nagy beszélgetésben voltam épp, csak később, amikor indulni akartam, akkor tűnt fel. Összegörnyedve ült, karját összefonta maga előtt, a száját összeszorította, és a szeme sarkából minősítő pillantásokat villantott rám. Ha nem lennék túl annyi önismereti munkán, magamra vettem volna – hogy biztos én vagyok a hibás, velem van baj. Tudtam, hogy a saját kis világában él, és mindenkit, aki körülötte mozog, utál. Szívem szerint mondtam volna neki, hogy segítek, jöjjön velem, de olyan erős negativitást mutatott felém, hogy meg sem próbáltam. Mert nem kérte. Még jó így neki.
A változás nem jelenti azt, hogy aztán most mindent borítani kell; hanem lehetőséget biztosít arra, hogy másként tekintsünk önmagunkra és a világra. Hogy könnyedebben, rugalmasabban alkalmazkodjunk, hogy merjünk érzéseket közvetíteni, hogy ha valamiben nem érezzük jól magunkat, akkor legyen bátorságunk vagy megjavítani azt, vagy otthagyni – bármiről is legyen szó.
Amennyiben kedves olvasó, úgy érzed, eljött a cselekvés ideje, akkor bátran keress meg! Segítek. Mikor, ha nem most?
Ajánlom szíves figyelmébe korábbi blogbejegyzésem közül kettőt; az egyik az 5 ok a változás ellen, míg a másik azt a kérdéskört járja körül, mely a miért jó a változásról szól.
Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó
Fontos információk:
- Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
- A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.