Kritizálok, de minek? - Somogyi Erika

Kritizálok, de minek?


Valamelyik reggel volt pár percem, hogy átpörgessem a közösségi oldalt. Döbbentem tapasztaltam, hogy alig volt pozitív gondolat; az egyik ismerősöm éppen osztotta az észt (ami szerinte tanács), a másik felhívta a figyelmet különböző dolgokra, a harmadiknak mindenről volt véleménye (mert szerinte nála jobban azt senki nem tudja – akár van róla papírja, akár nem). Hihetetlen mértékben megszaporodtak azok a kommentek, negatív hangok, melyekben az írók már szinte mindent megengednek maguknak. Nem számít, hogy akár egy ismert emberről van szó, sem az, hogy ismerősünk vagy számunkra idegen ember, mindenki kapja az ívet tőlünk. Olyan hangnemben történik mindez, ami jócskán túlmegy a jó ízlés határán, illetve ami után nem történik például bocsánatkérés, vagy egyáltalán az, hogy moderáljuk magunkat a komment létrehozásánál (és nem csak helyesírási hibákról beszélek).

Ugyanez történik a munkahelyen is, vagy éppen családi körben, a boltban, egy edzésen stb.  Ennyi rosszindulatot, sőt, sokszor kegyetlenséget ritkán láthatunk, mint most. Miért? Miért van az, hogy ha már élünk azzal a lehetősséggel, hogy elmondjuk a véleményünk, akkor nem ismerjük annak a helyes közlésmódját, és jogot formálunk abból, hogy bárkit is minősítsünk? Mert kritizálni mindenki tud. A kérdés már csak az: miért? Azért, hogy megmutassuk, hogy milyen okosak vagyunk és tehetségesek, vagy ráléptek korábban a kis lábujjunkra, vagy segíteni szeretnénk, esetleg nem tudjuk érzelmeinket uralni, vagy éppen miénk legyen az utolsó szó mindenáron? Nézzük csak meg!

A kritika szó értékelő véleményt jelent. Tehát nem minősít, nem rombol, nem bánt, és nem nagyfokú labilitás az oka. Asszertivitás van mögötte (egyszerre van jelen a saját és mások igénye!), érzelmi érettség, felelősségvállalás; tudom, hogy a szavaimnak mekkora súlya van, és milyen következménye – magamra és másokra vonatkozóan is. Ezzel szemben a negatív kritikus visszajelzései arról szólnak, hogy bele akar kötni a másikba, rombolja és irányítja őt, domináns és manipulatív, és mindenképpen kifejezésre akarja juttatni véleményét, bírónak képzeli magát. Ha tetszik, ha nem, ha kérik, ha nem.

Milliónyi oka van a negatív – nem – kritikának. Ebből most csak párat említenék:

  1. Nem tud uralkodni az érzésein, sőt, azokat időzíteni sem. Csak mondja, akkor, amikor azt ő gondolja, és úgy, ahogyan jónak tartja. Egy valamiben azonban biztosan téved: mivel érzelmileg intantilis, ezért egyrészről észre sem veszi, hogy magát a személyt kritizálja (nem a cselekedetet!), másrészről pedig a valódi érzését, azt, hogy igazából mi zavarja vagy mi a szándéka, nem tudja megfogalmazni. „Mert te milyen vagy”, vagy „ekkora hülyeséget rég hallottam” – jellemző mondatindításai; mindig másról van szó, és soha nem tudjuk meg, hogy ő valójában hogyan is érez.
  2. Egoista a viselkedésmódja, ezért ragaszkodik az örökös jelenléthez, az észosztáshoz, ahhoz, hogy „ismersz, én mindig megmondom a véleményem”. Csak ne más mondja, csak ő is írhasson valamit, hogy lássák: van gondolata. Önismeretet, önmaga észlelését és hatását a kapcsolatokra mindenképpen tanítanék neki.
  3. Fél; alacsony az önértékelése, üres az élete stb., így jobb, ha máson van a fókusz, nem rajta, illetve kell valami, amivel kitűnhet. Nem ismeri fel, hogy tulajdonképpen valami hiányzik a saját életéből, nem mer segítséget kérni, és fölényre törekvését, azt az erőfeszítését, mely során gyengeségét kompenzálja (hogy mások felett uralkodhasson) nem vallja be még önmagának sem. Így aztán csak szórja a  negatív szavakat – ész és érzelem nélkül.
  4. Ezt a  mintát látta; gyermekkorában is, a környezetében is, és vagy azért, mert anno ő maga volt az elszenvedő fél, vagy ez rögzült helyes példaként. Most pedig ezzel a viselkedéssel megmutatja magát (érdekből, pozícióból, megfelelésből stb.)
  5. Nem tud kommunikálni – sosem tanulta. Ha tudna, akkor nem minősítene negatívan, hanem tudná, hogy mikor és hogyan, és mit lehet és kell mondani ahhoz, hogy valóban értékelhetővé váljon az, és konstruktív módon hozzájáruljon a másik fél, helyzet előbbre jutásához.
  6. Az önkritika hiánya; mert nem tudja, mit és miért tesz, nem ismeri fel saját szándékát a helyzetekben, nincsen tisztázva még önmaga előtt sem az, hogy indulatból teszi-e, vagy irigységből stb. , és nem találja a megfelelő kifejezésmódot sem.

 

A legutóbbi napon ült velem szemben a kliensem. Nagyon kedvelem őt, sokat változott, amit én mondok vagy kérek tőle, azt megteszi, a mindennapokban is használja, vagy éppen gyakorolja. Szépen haladtunk – egészen eddig, amikor csak sorolta sérelmeit, panaszkodott valakire. Látszott rajta, hogy ez a pillanatnyi helyzetnek köszönhető, illetve annak is, hogy az utóbbi időben keveset pihent. Csak mondta és mondta, amit ő jogos bántalomnak hitt. Gondolkodtam, kerestem a megfelelő szót. Aztán eszembe jutott egy férfibarátom kérdése, amit nekem tett fel akkor, amikor én voltam hasonló helyzetben. „És mit érsz el vele, ha kimondod, leírod, megmondod neki? A megoldást fogja jelenteni?” Nemmel válaszoltam neki. És én is ugyanezt a kérdést tettem fel most az ügyfelemnek. És ő épp ugyanazt felelte, mint én a barátomnak.

 

Müller Péter írta korábban egy cikkében az alábbiakat: „Minden kritika önvallomás. A kritikus önarcképe, és a saját öntévesztéseiről tett beismerés.”

 

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

 

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

  1. Charles S. Carver – Michael F. Scheier: Személyiségszichológia (Osiris Kiadó, 1998.)
  2. Life magazin: heti útravaló rovat – szerkesztő: Müller Péter (165.rész)
2019-03-03 | Blog

Nem akarsz lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozz fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.