Emlékszem gyermekkorom helyszínei közül arra a bizonyos kis zalai falucskára, ahol oly sok örömöt élhettem meg, érzéseket és élményeket begyűjtve a szeretett személyektől. Örömmel sétálgattam  és játszottam bármely napszakban a Fő utcán, és érdeklődve figyeltem minden apró részletet, illetve hallgattam a mellettem bandukoló szavaira, gondolataira. Sok-sok nyarat töltöttünk el együtt – idősekkel és fiatalokkal egyaránt. Az már mindegy volt, hogy ismertük-e egymást, hiszen falun olyan sosem volt, hogy valakit ne tudtak volna valakihez kapcsolni – „tudod, ez az xy unokája”. Először nem zavart, ám később, ahogy a serdülőkor küszöbét átlépve bakfis lányként andalogtam, egyre jobban és többször irritált a sok kérdés, melyekre dacosan ugyan, de válaszoltam. A kinti padokon az idősebb emberek délutáni sziesztájuk alatt megvitatták az éppen aktuális történéseket, a „ki és kivel, merre és hova” – friss információkat cseréltek. Amikor elhaladtam előttük, akkor mindig csend lett. Tudtam, ismertem előre a forgatókönyvet, azt, hogy mi fog történni; észrevesznek, csend, érkezem, pár lépést távolabb, sutyorgás, aztán kamasz módra visszapillantás, fejrázás és másfelé nézés. Máskor az ablakok függönyeit láttam libbenni, és aprócska változtatásokkal ugyan, de megismétlődött minden, sőt a városban járva is megtapasztalhattam a kitüntető figyelmet, a sutyorgásokat, a „tudom, nem tartozik rám, de megkérdezem” mondatokat (melyeket persze pici túlzásokkal, ferdítésekkel továbbadtak, mert „hallottad…?”).

Aztán 2004-ben elindult az a közösségi háló, mely mára már milliárdnyi felhasználót tudhat magáévá, s ahol egy-egy profil mögött megannyi sutyorgó ül, és előszeretettel böngésznek. Megtehetik; az asztal terített, napi szinten akár többször is az  újnál is újabb infók érkeznek – innen és onnan, erről és arról. Ám a kukkolók csendben vannak, figyelnek. Bár, ők maguk ritkán vagy egyáltalán nem posztolnak, sőt, szinte soha nem lájkolnak, mégis mindenről tudnak. S amikor az utcán találkozunk velük, rákérdeznek az állapotunkra, a vizsgára, az egészségre – mindarra, amit megosztottunk. Hát, így működik a modernkori kukkolda.

Ugyanez egyébként megfigyelhető bármilyen más eseménynél is az életünkben; feszült vásárlóval a közértben vagy az ügyfélszolgálaton, toporzékoló kisgyermekkel a cipőboltban, a próbafülkében az elégedetlenkedővel, strandbüfénél a türelmetlen vevővel – az infót adja valaki, a külső szemlélő figyel és reagál – hiszen (a népszerű sláger után szabadon) „buli van a kultúrban”.

Visszakanyarodva az internetes világhoz hadd jegyezzem meg, hogy a kukkolókon kívül nyilvántartanak még önimádókat, informátorokat, akik városról, utakról, eseményekről stb. folyamatosan tudósítanak, és hittérítőket/evangelistákat, akik idézeteket posztolnak, megosztják velünk aktuális ételeiket, és akik persze vitákra, kommentekre rögtön kaphatóak.

Hogy miért van kukkolás? Bármiért; félelemből és izgalomból, irigységből és boldogságból,  a felelősség hárításából, a nyomon követésből, a kíváncsiságból, az őszinteség hiányából, információéhségből, pletykából stb. A kapott információval aztán mindenki azt tesz, amit akar: örül, bosszút áll, elégedetté válik, továbbadja, megvitatja, összehasonlítja, félreteszi, kineveti stb. Mert megteheti. Így válik a kukkoló naprakésszé, utánajáróvá (hiszen az új hírre rá kell keresni) és nyilvántartóvá.

A világról, a benne zajló változásokról és folyamatokról, technikai újításokról ma már a legtöbb információt az internetről, a közösségi oldalról nyerjük. Ez tény. Ám az ahhoz való viszonyulást mindenki maga döntheti el, határozhatja meg; ahogy azt is, hogy mit posztol. Mert bármi, ami kikerül az üzenőfalunkra, az mások számára is láthatóvá válik (és ez most nem a paranoia tünetcsoportja :)) Bosszankodni lehet rajta, sőt, előnyt is lehet belőle kovácsolni és ügyfeleket szerezni (a  fb-marketing pontosan erről szól), a rég nem látott ismerőssel kapcsolatot tartani, ám a kukkolást magát megszüntetni nem (apró trükkök léteznek azért, mint például szűkíteni a baráti kört, az ismerősök számát, a láthatóságot stb.). A kukkolóknak pedig üzenem: szívesen állok a rendelkezésükre egyéni konzultációval, hiszen a problémájuk megszüntethető.