Reggel szól az ébresztő. Morcos vagy, unott, morogsz, hiszen be kell menni dolgozni. Már most eleged van a világból, a napi melóból, a kollégáidból. Igazából nem tudod megfogalmazni, sőt, már jó ideje keresed a választ is, és a megoldást is, de azon a tényen, hogy nem érzed jól magad a munkahelyen, semmi nem változtat. Pedig annyi mindent kipróbáltál már; voltál kedves azzal, akit nem szeretsz, nem szóltál vissza a főnöknek, te főzted a kávét más helyett, és még az ebéded megmelegítésénél is előre engedted a totojázó kollégát (és nem marad időd megenni a tiédet). Sokszor igyekeztél tuningolni is magad az odavezető úton, bementél a boltba  a kedvenc péksütidért, új cd-t helyeztél a lejátszóba, és még a meditációt sem hagytad ki reggel. Ám a feszültség még most is jelen van. És nem szűnik akkor sem, amikor vége a munkaidőnek, hazamégy, amikor elmeséled a többieknek otthon a történteket, és azon kívül, hogy jól felhúzod magad, semmi nem történik.  Pedig már váltottál is munkahelyet (nem először), és azt hitted, hogy itt majd jobb lesz, de tévedtél. Minden marad a régiben.

Vajon hol a hiba? Mert a keletkező érzést nem befolyásolja még az sem, hogy otthon nincs minden rendben (vagy éppen igen), vagy az, hogy itt a tavasz, de még az sem, hogy az unott arccal ücsörgő kollégádat már nem kell nézegetned egész nap. Csak egyszerűen nem érted, ha már a napod nagy részét a munkahelyen kell töltened, akkor az miért nem lehet kellemes. Mutatok pár gondolatot a miértekre!

A munkahelyi légkör fontosságáról már sokat beszéltem videókban, a legnagyobb jelentősége talán ennek van. Hiszen meghatározza azokat a viszonyokat, amelyekben mi magunk közlekedünk, és amelyek azt az érzést kelthetik bennünk, hogy ez a hely a mi második családunk. A légkört sokan a vezetésre fogják, annak kialakításáért másokat tesznek felelőssé – ami egy bizonyos szintig igaz is, hiszen ki ne találkozott olyan munkaerővel, akiből a rosszindulat csak úgy árad, és aki mellett nem érezzük jól magunkat, vagy olyan főnökkel, akitől rettegni kell. Ám a légkört mi magunk is befolyásoljuk, hiszen ott vagyunk.

Ki figyelt arra valaha is, hogy csapat alakuljon ki, vagy egyszerű evidencia az, hogy beléptél és uff, ezzel megtettünk mindent érted. Miközben a csoport kialakulásának, illetve annak hiánya óriási károkat okoz. Sok konfliktust, félreértést, haragot, klikkesedést, hosszú távon pedig nyilván azt, hogy az elégedettség és a hatékonyság megkérdőjeleződik. Nem marad más a rossz légkör után, mint savanyú dolgozók, ahol mindenki a saját határaira ügyel, és jaj, csak ne kelljen a másikhoz hozzászólni.

A csapatmunka hiánya kialakítja azt is, hogy emberünk nem találja a helyét, az odatartozás élménye sehol sincs; nem érzi magának a munkát. Pedig a csapatmunka pontosan azt jelenti, hogy együtt tudunk működni, a ránk bízott feladatot el tudjuk végezni, teszünk azért, hogy nem csak nekünk, hanem a másiknak is jó legyen. Ez helyett  az úgynevezett mi-tudatot háttérbe szorítjuk, és önös érdekeinket helyezzük előtérbe. Elkezdünk a a megúszásra játszani, a bevált taktikákkal túlélni, vagy olyan munkahelyet keresni, ahol alig kell dolgozni, és vélt vagy valós sérelmeinket világgá kürtölni, és önigazolásunkhoz egész tábort gyűjteni. A csapatért meg kell dolgozni: az egyéni értékeinket elfogadtatni, a szükséges szabályokat kialakítani, erősíteni az összetartozás érzését. Ehhez azonban a legfontosabb eszköz nem áll a rendelkezésünkre. Nem vagyunk őszinték.

Ki vizsgálta azt, hogy mi magunk alkalmasak vagyunk-e arra a pozícióra? Mi van akkor, ha már rájöttünk arra, hogy nem vagyunk odavalók, hogy bizony mást képzeltünk el magunknak, sőt, a választott szakma sem illik hozzánk? Hiszen amikor dönteni kellett egy bizonyos pálya mellett, még nem tudtuk, hogy valójában mit is akarunk, mi az, ami igazán kedvünkre való, és amiben abszolút kiteljesedhetünk. Így történhet az meg, hogy elvégeztük az iskolát x idősen, és bár tudjuk, hogy nem ez a nekünk való szakma, mégis csináljuk. Kötelességtudatból, vagy mert más nincs és a hitelt fizetni kell, vagy éppen lusták vagyunk a tanuláshoz, a váltáshoz. A feszültséget, amely a felismerésből fakad, valahol levezetjük: magánéletben, sportban, vagy a kollégákon. A kérdésem csak az: ha tudja valaki, hogy másban jó lenne, akkor miért nem lép ő maga?

Vajon ki törődik azokkal a jellemzőkkel, amelyek a munka világára való alkalmasságot jelentik, és amelyek előrejelzik a jellemhibákat? Hiszen papírja mindenkinek lehet arról, hogy tanult valahol, hogy van egy szakmája, képesítést szerzett arra az adott munkakörre, csak éppen emberileg nem áll a helyzet magaslatán. Fel sem merül annak a gondolata, hogy pályát módosítson vagy képezze személyiségét, vagy a cégen belül újragondolják a munkaköröket, vagy a betervezett „jól berúgunk” csapatépítő helyett valódi képzést kapjon az illető. Sőt, az sem merül fel, hogy a kialakult helyzetet lehet orvosolni szakember segítségével, hiszen „mindenhol ez van”, „meg van kötve a kezünk”, vagy hallgatunk továbbra is, és majd sutyiban kibeszéljük a másikat. Hol van az egyén felelőssége, hogy felismerje: vele van a baj, hogy ő okozza a galibákat, hogy kifogásolható a viselkedése? Mikor észleli azt, hogy személyiségjellemzői okozzák feszültségét, a megromlott légkört? És hogy azért nem érzi jól magát a munkahelyen, mert a saját bőrében sincs nyugalom, biztonság, de játszmái és érdekei révén megkapja azt az elismerést, amire mindig is vágyott?

És hol van a cégnek a felelőssége, hogy észleli és nem tűri azt a viselkedést, amely mellett kialakulhat a negatív élmény? Hiszen a szervezeti kultúra és erkölcsi felelősség fogalma nem ismeretlen ma már, sőt, sok helyen jelen van, kialakult. Mindez egy olyan rendszert feltételez, melyben mindenki számára elfogadott értékek és tartalmak vannak, és amelyekben a dolgozó fontosnak érzi magát. Hiánya elindítja azt a lavinát, amelyben az elégedetlenség és a fluktuáció növekszik, a szervezeti problémák erősödnek, és aminek nem lehet látni a végét.

A munkahely tükör. Mutat bennünket, a választásainkat, a hozzáállásainkat, szembesít elhibázott lépéseinkkel, és rámutat egyéb lehetőségekre. Hogy bizony változhatunk, hogy léphetünk, hogy szólhatunk máshogy is a munkatársunknak, és hogy közösen helyre tudjuk hozni a dolgokat. Tudom, ilyenkor sokan azt válaszolják, hogy „de hát vele nem lehet”, ami még lehet, hogy igaz is. De ha mindenki csak annyit tenne ahhoz, hogy a munkahelyén jobban érezze magát, hogy ne legyenek pletykák, rivalizálások, amennyit önmagával szemben másoktól elvárni, már előrébb lennénk egy lépéssel. Akkor már mernénk a tükörbe is mosolyogva belenézni. Dönthetünk úgy is, hogy semmit nem teszünk és akkor nem is változik semmi. Ha valaki így akar élni, tegye bátran! Csak arra hívom fel a figyelmét, hogy akkor legalább a másikat, aki tud is, és akar is dolgozni, ne piszkálja!

A munkahelyi problémákra van megoldás. Vannak szakemberek, akik kifejezetten ezeket a nehézségeket tudják oldani, orvosolni. A legnagyobb bátorság az, hogy felismerem, ehhez a történethez én már kevés vagyok, és merek segítséget kérni. Ön, mint vezető, mikor fog szólni nekem?

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált szakirodalom:

1. Csepeli György (2001.): A szervezkedő ember (Osiris Kiadó, Budapest)
2. Klein Sándor (2004.): Munkapszichológia (Edge 2000 Kft., Budapest)