Miért olyan nehéz dönteni? - Somogyi Erika

Miért olyan nehéz dönteni?


“Nem tudom merre lépjek. Azt tudom, hogy először nekem kell döntenem, és ezt nem teheti meg más helyettem, de most egyszerűen azt érzem, hogy annyi minden kavarog bennem, képtelen vagyok erre. Minden nap ezen gondolkodom, hetek óta ezen jár az agyam. Feszült vagyok. De még várok valamire.” – mondja nekem ezt egy 30-as évei elején járó férfi.

Ülök és nézem őt. Hallgatok, hiszen már mindent elmondtam neki, tudja azt is, hogy miben számíthat rám. Értem őt, és tudom, hogy min megy keresztül.  Hogy milyen érzés dilemmázni, húzni az időt, tologatni a határokat, és aztán várni valamire vagy valakire, aki majd megoldja helyettünk a dolgokat. Az életünkben a döntés felelősségvállalás; magunkért, a lépésünkért, hiszen valami megváltozik. Más lehet a környezetünk, a munkahelyünk, a pozíciónk, a kapcsolatrendszerünk stb., esetleg egy új helyzetben kell majd helytállnunk, amihez még nem értünk, félünk tőle, kihívást jelent, vagy éppen rávilágít arra, hogy mennyi mindent kell(ene) még tanulnunk, és kiderül a gyengeségünk is. Az is előfordulhat, hogy újra kell tervezni, máshol lesznek a határok, sőt, előfordulhat az is, hogy nincs visszaút. Így aztán emberünk marad ott, ahol most van.

Miért nem tudunk vagy akarunk dönteni? Miért okoz ekkora nehézséget egy döntés?

  1. Félünk a változástól. Hogy minden más lesz, hogy alkalmazkodni kell, hogy egy új dolgot kell megtanulni, hogy meg kell mozdulni, és nem ülhetünk karba tett kézzel, és lustaságunkat magunk mögött kell hagyni. Mert a változás megváltozott embert kíván. Inkább dilemmázunk tovább, hiszen azt sem tudjuk mi lesz például majd nehézségek esetén, hova fogunk ezzel eljutni, és biztosan bejön-e az, amit mi szeretnénk, és mi lesz, ha mégsem sikerül, és akkor majd kiderül, és megtudják mások. A félelem egy mumus (Popper Péter), melyet mi kreálunk, és mi tulajdonítunk neki akkora jelentőséget. Ha hagyjuk.
  2. Nem ismerjük fel a korábbi hibáinkat, és azokat nem korrigáljuk. Érezzük, hogy valami nem működik, de teljesen megszokott, hogy egy kapcsolatból például haraggal távozunk, vagy a munkahelyen mindenki “hülye”, de mi magunk “így működünk, és már nem is változunk”. Nem ismerjük fel a saját szerepünket életünk alakulásában, alapvető dolgokban nem változtatunk (gondolkodásmód, szokások, érzelmek stb.), de így legalább könnyebb lesz majd mást okolni.
  3. Heurisztikákba, feltevésekbe bocsátkozunk, mert “mi lesz, ha…”, és egyszerűen nincs időnk az átgondolásra, gyorsan ítélkezünk, és aztán megyünk is vissza, és ragaszkodunk az eddig jól bevált dolgainkhoz – még ha azok nem is esnek jól nekünk, vagy nem érezzük jól magunkat tőlük. Biztonságot adnak, az időt, mint fontos tényezőt pedig feleslegesnek ítéljük meg. Ám ez pont elég.
  4. Saját tapasztalatainkat kiterjesztjük, és általánosítunk, hiszen “amikor döntöttem, akkor alakult fordult minden rosszra”, és mert “az sem lesz ám jó, mert minden munkahelyen dolgozni kell”. A döntéseinket, melyek legtöbbje a jövőre vonatkozik, ez alapján úgy akarjuk meghozni, hogy a múltból merítkezünk, és arra hagyatkozunk.
  5. Nincsenek döntési kritériumok, azaz nincsenek olyan támpontok, melyeket szem előtt tartunk egy-egy döntésnél.  Mihez tudjuk magunkat tartani? Hogy ki a fontos nekünk a saját életünkben, hogy például nem leszünk megalkuvók, vagy nem választunk olyan lépéseket, melyek nekünk nem jók, vagy nem akarunk távol lenni a családtól stb. – bármi, ami számunkra lényeges.
  6. Az önismeret hiánya, hiszen gyakran ezt a folyamatot az gátolja, hogy nem tudjuk, mennyit érünk, milyen képességeink vannak, viselkedésünk miért hat úgy az emberekre, sőt, a határainkat sem hisszük tágíthatónak. Így aztán félve a külső tényezőktől, a megítélésektől, elismerés és megerősítés hiányában hallgatunk másokra.

Amíg abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy minden jó így, ahogy van, amikor nincsen igényünk a fejlődésre, amikor megfelel a tegnapelőtt, és jó lesz a holnap is, akkor nincs feszültség, sem szorongás, nyugtalanság, nem bántunk másokat, és nem haragszunk a világra sem, sőt, az arcunkon nincsen unalom és fájdalom sem, és nem külső csillivilli dolgokkal akarjuk az üres teret megtölteni. Még nem fáj eléggé.

A döntés egy képzelet; arról, hogyan szeretnénk élni, és anélkül, hogy ismernénk a végkimenetelt, merünk választani. Mert mindent, amiről álmodtunk, meg is akarjuk valósítani. A döntés mindig egy lehetőség, egy új út, egy másfajta szemlélet, hogy feljebb vagy továbblépjünk. A változás lehetősége. Nincsen jó vagy rossz döntés, csak döntés. Így egyszerűen. Hiszen, amikor elhatározásra jutunk, akkor adott érzelmi és értelmi állapotunknak megfelelően cselekszünk, és úgy teszünk, ahogy abban a helyzetben a legjobbnak gondoljuk. Felmértük a választási lehetőségeinket, az esélyeket és a következményeket összehasonlítottuk, időt adtunk magunknak, és a céljaink eléréséhez szükséges lépéseket megterveztük, kikértük szakember véleményét. Nem marad más hátra, mint lépni. Egy jó nagyot előre. Mikor, ha nem MOST?

Amennyiben úgy érzed, a döntésedhez segítség kell, szívesen segítek. Találkozzunk személyesen az irodámban!

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

  Felhasznált irodalom:

  1. Popper Péter: Lélekrágcsálók (Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2010.)
2019-02-24 | Blog

Minőségi életre vágysz?

Akkor gyere, és csatlakozz a quality lifE ROad programhoz!

Nem akarsz lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozz fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.