A boltban több hosszú sor kígyózott a pénztárig, azt az érzést keltve bennem, mintha mindenki a munka után, a mai napra időzítette volna a nagy bevásárlását. Összejöttünk. Szeretem ezeket a helyzeteket, mert a sokféle ember sokféle történetet tud generálni, és gyönyörű példáját adni a helytelen kommunikációnak – míg nekem nyilván apropót egy blogbejegyzéshez, vagy éppen az élő videók témájának.

Az egyik pár rosszalló megjegyzéseket tett az előttük állóra, aztán egy hölgy magyarázta a mellette állónak, hogy szerinte mit kellene tennie a kapcsolatában, míg a harmadik ember részletesen taglalta, hogy az a döntés, amit a másik meghozott, az miért nem jó, sőt, megérkezett egy negyedik típus is, aki „viselkedj” felszólítással morrant a vele érkezőre.  Kicsit olyan volt ennek az egésznek a fílingje, mintha egy brazil szappanoperában lettünk volna, ahol a szereplők a kiszemelt jelöltnek akartak keresztbe tenni, és annak módját keresik.

Hát, nézzük meg, hogy miért fordulhat elő mindez! Vajon miért nem tudunk uralkodni érzéseinken, miért ítélkezünk vagy teszünk, mondunk bármit is anélkül, hogy akár ismernénk a teljes történetet, akár kérdezte vagy kérte volna a másik fél véleményünket?

Versengünk; folyamatos késztetést érzünk arra, hogy mi mondjuk a tutit, a mi szavunk legyen az utolsó, sőt, akár az egyébként jelentéktelen dolgokat is irányítani akarjuk. A lényeg az, hogy mindig mi maradjunk hatalmon, felül. A játszma eszköztárát is használjuk, és bizony nem riadunk vissza a manipulációtól sem. Bizonyítani akarunk, hiszen saját életünkkel elégedetlenek vagyunk, nem tudunk ezzel szembe nézni, kivetítjük a saját magunkban el nem fogadottakat, és így nem marad más, mint megalkotjuk azt a délibábot, hogy ezzel előbbre jutottunk, azaz fontosak vagyunk.

Jelen akarunk lenni, hiszen enélkül nem létezünk, az életünknek nincsen célja. „Mert nélkülem mire is mennétek” vagy „én a legjobbat akarom neked” – mondjuk. Miközben nem történik más, mint az alacsony önértékelésünknek és a megingatható önbizalmunknak kell a tuning, mert azt nem bírjuk elviselni, ha elveszítjük a kontrollt, és ha nincs más dolgunk. Így az sem zavar bennünket, ha a másik fél határait megsértjük, és nem tiszteljük őt; az érzéseit, a tetteit, a gondolatait.

Nem tudunk kommunikálni és az érzéseinkről helyesen beszélni, hiszen kívülre helyezzük azt az embert, akinek „odamondogatunk”, miközben legtöbbször érzelmileg közel áll hozzánk, ám a (bennünk keletkezett vagy a kapcsolat jellegéből fakadó) negatív érzéseinket nem merjük vállalni (barátnővel, társsal, munkahelyen stb. szemben). Helyette kárálunk, megjegyzéseket sziszegünk, a másikat kérjük számon.

Hiányoznak alapvető készségek, mint például empátia, elfogadás, a meghallgatás művészete, a megértés. S aztán a legkisebb eltérésnél is bíráló szerepkörbe helyezkedünk, és hibáztatunk másokat, okolunk helyzetek, történések alakulásáért. „Mert miatta….” vagy „te sose figyelsz rám” -morgunk vagy vágunk vissza. „Hát, mit képzelsz te…”? – érkezik a válasz.

Vannak alapvetően rosszindulatú, savanyú  emberek is, akik azon túl, hogy így szocializálódtak, vagy önmagukat is kritikus szülő nevelte, vagy éppen személyiségzavarral küzdenek, minden alkalmat megragadnak arra, hogy a másik orra alá borsot törjenek, rábeszéljenek, minősítsék – ha jelen van, ha nincs. Megjelenhetnek kifelé mosolygós képpel, szívélyes üdvözléssel, önmagukat állandóan jó fényben feltüntető formában is – bárhogy legyen, érdemes őket elkerülni.

 

Az individuálpszichológia megteremtője, Alfred Adler volt az, aki a fölényre törekvés kifejezéssel utalt arra az erőfeszítésre, mely során valamilyen gyengeségünket kompenzáljuk – és hibás működés esetén például a fentebb említettek valamelyikét alkalmazzuk. A legfontosabb lépés a felismerésben (!) rejlik, hogy itt bizony amit teszek, az senkinek nem jó! És pontosan ez az, ami legtöbb esetben elmarad, hiszen a „barátnőm mindig mellettem állt”, vagy „én vagyok a főnök, a szülőd, a társad”, vagy „én mindig is ilyen voltam, én már nem változom” stb., – kifogások tömkelege, mely mögött legtöbbször félelem áll. Mert ha változom, minden más lesz.

Érdemes fejleszteni például a kommunikációt, az érzelmi intelligenciát, önismeretet (így talán választ kapunk arra kérdésre, hogy miért teszem vajon azt, amit teszek vagy éppen nem teszek!), készségeket stb. Előtte azonban meg kell születnie az igénynek(!) arra vonatkozóan, hogy egyrészről másként szeretnénk élni, másrészről pedig éretlen így a viselkedésem, és a személyem. Mert, hogy ez senkinek nem jó így, az biztos.

 

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

 

Ajánlom olvasásra szíves figyelmébe korábbi blogbejegyzésem, mely a jó tanácsról szól.

 

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik.Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

Charles S. Carver – Michael F. Scheier: Személyiségszichológia (Osiris Kiadó, 1998.)