Mikor ébredsz fel végre? - Somogyi Erika

Mikor ébredsz fel végre?


Túl sok halál volt mostanában. Túl sok értékes ember távozott közülünk, és hagyott itt hatalmas űrt maga után. Talán túl jók voltak erre a világra, talán olyan dolgot képviseltek, ami ma már letűnőben van, és talán kevesen voltak azok, akik megtanultak mellettük, velük figyelni, érteni, érezni. Elmentek.

Egyikük halála számomra kiemelten fontos, ahogy munkássága, emberi hozzáállása, őszintesége. Számomra ő visszaadta, sőt, megerősítette bennem azt a hitet, ami arról szólt, hogy igenis van értéke annak, ha tanulsz, ha becsülettel dolgozol, ha nem nézed hülyének a másik embert s hogy nem lehet alázat nélkül végezni semmilyen munkát. Számomra ő erőt adott akkor is, amikor nevettek rajtam, amikor álmomat vagy módszeremet gúnyolták, amikor legyintettek egy-egy új gondolatomra. Csak nevessetek, gondoltam magamban, és haladtam az utamon. Ugyanúgy, mint ő.

Most úgy tűnik, hogy kevés volt mégis csak ahhoz, amit képviselt. Kevés egy olyan világban, ahol a fogyasztói társadalom tolja előre az azonnali emberkéket, a külsőségekre adó sikereket, hangzatos szavakat, és termeli magából azokat, akik mindent gyorsan akarnak elérni, akik hirdetnek és teremtenek olyan, téveszméken alapuló dolgokat, amelyek károsak mások számára is. Nem érzékelik, mert tudás egyikük mögött sincs, csak nagy adag támogatottság – ami a hősömnek és nekem sem jutott.

Azon a napon, amikor ő elment, rendezvényem volt. A téma erős volt, szembesítő, ellentmondást nem tűrő. Ébredj fel, hallod? Ültünk és beszélgettünk, és mégis valahogy másként, mint korábban. Talán mi változtunk hozzá, talán nekünk alakult úgy az életünk, hogy az már nem illett a régebbi önmagunkhoz. Kérdéseket tettem fel, hiszen a velem szemben ülők véleménye, gondolata mindig is fontos volt számomra, illetve tudni akartam azt is, hogy érthető vagyok-e. Milyen megvalósító eszközeid vannak? – kérdeztem. A válaszok nehezen születtek; mintha el sem hinnék, hogy nekik is lehetnek értékeik, belső eszközeik, amelyek belülről jönnek, ami őket jelképezik. Visszakérdeztek, és én válaszoltam. Nekem a saját félelmem a legnagyobb eszközöm. Hát, azt meg hogyan lehet? Hogyan érsz el bármit is, ha félsz? Úgy, hogy annak ellenére, hogy az előttem álló helyzet, ember megijeszt, én úgy döntök, elindulok. Megmérettetem magam. És nem félsz attól, hogy nem fog sikerülni? Nem, hát hogyan is félhetnék attól, amit még nem éltem át.

Sokféle ember hívását fogadom, találkozunk személyesen. Mindegyik más, mégis ugyanaz. Keresnek valamit; választ, utat, megerősítést, megoldást, valamit vagy valakit, aki majd segít abban, hogy az irány helyes, hogy az elképzelésük tuti biztos és igaz, hogy az, amiben élnek, az nem is annyira rossz. Mentséget és feloldást keresnek, hogy ne kelljen mindent újra elölről kezdeni, hogy ne kelljen a sokszor hamis képzetekből megalkotott gondolkodási sémán változtatni. Hiszen, ha már eddig eljutottak, ha már valamit letettek az asztalra, arról nehogy kiderüljön, hogy rossz vagy nem kell. Nevetnek vagy haragszanak, bólintanak vagy elfordulnak, ha én mégsem azt mondom, amit hallani akarnak. Megszoktam az évek alatt; ahogy megszoktam azt is, hogy nem kell és nem is lehet mindenkit megmenteni, és nem is biztos, hogy az a jó, ha felnyitod valakinek a szemét, miközben ő zárva akarja tartani.

Tudod, neked sem kell. Nem kell látnod, ahogy kiteljesedhetnél, ahogy nem kéne rettegned attól, hogy holnap lesz-e munkád, sem attól, a társad örökké melletted marad-e. Sőt, azt sem kell látnod, ahogy megalkuszol a helyzetekben, hogy kapcsolatban vagy azzal, aki nem vállal vagy emel téged, vagy ahogy görcsösen ragaszkodsz annak az illúziójához, hogy jól vagy. Most ennyire vagy képes.

Egyetlen kérdést, gondolatot engedj meg nekem! Amikor azoknak az embereknek a halálhírét meghallottad, mondd, vajon mire gondoltál? Mi az, amit legjobban sajnáltál? Tudod, azután, ahogy másnap felkelt a nap. A tiéd, de nem az övék.

Most, amikor ezt a blogot írom, a szemeim előtt megjelennek arcok. A férfié, aki a negatív esemény után talpra állt, a nőé, aki önmaga harcát vívja, a másiké, akit egy tragédia indított el újra, a mérnöké, aki újrakezdte a nulláról életét, a pedagógusé, aki saját hitével küzd, a boltos, aki már helyére tette magában a dolgokat, a fiatal pár, akik most építik jövőjüket. Sokan vannak. Jöttek utánam, tettek és tesznek magukért. Ébrednek, indulnak, haladnak, miközben félnek.

Hősöm nem mesebeli királyfi, hanem valóság volt. Vett egy nagy levegőt, és tette a dolgát, úgy, ahogy azt szívből kell: becsülettel. Tudta, hogy munkája gyümölcse nem idén ősszel érik be, és bízom benne, hogy nem sejtette, hogy azt ő már nem éri meg.

Tudom, hogy félt. Én is. De ez nem tántoríthat el attól, hogy a mindennapokba, a jelenbe beletegyek mindent, amit csak lehet, és embereket, akik készen állnak önmaguk vállalására, ne támogassak. Mert nincs más, csak ma.

És a reggel a nap ébredező sugaraival. Neked jelez, tudtad? És mondd, mit kezdesz vele?

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.

2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

2020-07-19 | Blog

Nem akar lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.