Mit kezdjek magammal, ha kiégtem? - Somogyi Erika

Mit kezdjek magammal, ha kiégtem?


„Kiégtem. Csalódtam. Megrekedtem. Nincs motivációm, nincs, ami felemeljen.” Ismerősek ezek a mondatok? Kedves olvasó, Ön is volt már így? Esetleg most érzi azt, hogy elfogyott az ereje, hogy már nincs miből töltekezzen, hogy az a lendület, ami eddig hajtotta, ami például egy cégben az Ön lojalitását táplálta, az most valahol elveszett?

Minden reggel nehéz; a felkelés, egyáltalán a megmoccanás, a kávéból is legalább kettőre van szükség. Napközben még valahogy megy a munka, ami inkább hasonlít a gép által diktált ütemre, semhogy jókedvvel telített munkavégzésre. Az este hamar eljön, az ágy közel, a családból mindenki hagyjon békén. Egyedül akarok maradni. Elfáradtam.

Hogy miről írtam most? Azokról a vezető tünetekről, melyek a kiégést jellemzik, valamint azt az érzést, mely a reménytelenség eluralkodását jelzi, és ahol a célok elvesztésén túl a fizikai kimerülés is a mindennapjainkat fenyegeti. Kiégtünk. Már semmi sem megy úgy, mint rég, már a lelkesedés réges rég alábbhagyott, a munkahelyen még tartjuk magunkat, elégedetlenségünk fokozódik, a hangulatingadozásaink nagy amplitúdóval mozognak.

Maga a kiégés összetett folyamat, amely nem egyik napról alakul ki, hanem a többféle tényező egyszeri és tartós megjelenése vezet ide minket. Nézzük meg, hogy milyen szakaszai vannak a kiégésnek s mi vajon hol tartunk? Meg lehet-e állítani bennünket az úton, vagy szinte azonnal be kell avatkozni?

A kezdeti időben minden szép s jó. A lelkesedés hajt bennünket, szívesen megyünk dolgozni, akarjuk akár még a világot is megváltoztatni, a vezetővel és a munkatársakkal jó kapcsolatot ápolunk. Hisszük, hogy most jó helyen vagyunk, most be fogjuk tudni bizonyítani, hogy milyen jók vagyunk, vagy éppen lesz lehetőségünk palástolni a hozzá nemértésünket, és itt majd elnézik nekünk, hogy megjátsszuk a munkát. Ez az idealizmus szakasza.

Aztán történik valami; a visszajelzések nem akkor és úgy jönnek, amikor szeretnénk, a kollégákkal való viszonyban a távolság érzékelhetővé válik, csökken a teljesítményünk is, és elindul a „matek”, hogy az egyensúlyunkat a munkában és a magánéletben megtartsuk (jusson idő mindenre és mindenkire). Ezt a szakaszt realistának nevezi a szakirodalom.

A stagnálás idején a beszélgetéseink a kollégákkal már szinte terhesek, illetve két dologra korlátozódnak: az aktuális időjárásra vagy a legszükségesebb teendőkre. Már kevésbe leljük örömünket a munkában, és ez bizony meg is látszik. Vagy a főnök szól érte, vagy a kritikusaink figyelmeztetnek arra, hogy ezt és azt figyelmen kívül hagytuk. (Ők vajon miért nem égnek ki?) A konfliktusok sokasodnak, a tűrőképességünk csökken.

A kezdeti elképzelések és a valóság meghozza a frusztrációt. A feszültséget, amiben kétségbe vonjuk saját tudásunkat, értékünket is, és egyre jobban idegesítenek bennünket a kollégák puszta jelenléte is. Már nem kell ahhoz hallani sem, ahogy például esznek, szürcsölnek, elég, ha eszünkbe jutnak a mozdulataik, a konfliktusaink, és már legszívesebben kifutnánk a világból. Ahhoz, hogy ezt a feszültséget csökkentsük, valamihez nyúlni fogunk: kajálunk, alkoholhoz fordulunk, este altatóhoz. A viselkedésünk kiszámíthatatlanabb, az alvásunk zaklatott, a testsúlyunk és a hangulatunk ingadozó, a fejfájás és a vérnyomás probléma visszatérő mumussá válik. S ha már a munkahelyen nem érezzük jól magunkat, a magánéletre is nyilván ez kihatással lesz – negatív irányba.

Az apátia szakaszában befordulunk. Nem a Müller Péter által oly sokszor emlegetett belső világba önfejlesztés gyanánt, hanem azért, hogy senkivel ne is találkozzunk. A munkavégzés totális rutinná válik, a rosszkedvűség állandósul, az ágyunk méltó partner a búskomorságunkhoz.

Miért? Hogyan lehet, hogy az egykor erős, tettvággyal és buzgalommal megáldott munkaerő, azaz mi, kiégtünk? Hiszen régen annyira jó volt; a munkahelyi vacsorák, a közös túrázások, az a bizalom, amivel egymás felé fordultunk, és az a bizonyítási vágy, amiben meg akartuk mutatni, hogy mi vagyunk a szupermenek. Nyilván az okok között szerepel a munkahelyi egyenlőtlen munkamegosztás (például én húzok, mint egy állat, a másik meg szobrot emeltet magának azért, mert arrébb tett valamit véletlenül), a munkahely, mint szervezeti kultúra abszolút hiánya (ami ugyebár az össze-és odatartozás érzését erősítené), a fokozott és tartós érzelmi hatások, a stressz, a visszajelzések és megerősítések (ne adj, isten, dicséret a vezető részéről) hiánya, a bizonytalanság, a nagyfokú felelősség, a gyakori krízishelyzetek. És a munkára való alkalmatlanság – emberileg, szakmailag egyaránt (nem tudunk kommunikálni és együttműködni, személyiségjegyeink nem teszik lehetővé, hogy a csapat aktív és hasznos tagjai legyünk, hiszen pletykálunk, rosszindulatúak vagyunk, kritizálunk. A szakmánkhoz nem értünk ugyan, de jól tudunk vetíteni, és hagyjuk az egyébként általunk, de csak a háta mögött elismert dolgozót kiteljesedni).

Keressük a hibást, mutogatunk egymásra a nehézségekben, szidjuk a főnököt, igyekszünk kibújni minden alól. Ha főnök valamelyikőnk, akkor a dolgozóra hárítunk, ha pedig beosztottak vagyunk, akkor csakis a rendszer lehet a rossz. Mert jó. Mert így tanultuk, ezt láttuk. S mert soha, egyetlen lépést nem tettünk azért, hogy a helyzetet, a munkahelyi légkört vagy éppen önmagunkat megváltoztassuk. „Mert ő ilyen volt velem, akkor én is olyan leszek” vagy „miattuk változott meg a viselkedésem”, sőt, „ha ő megteheti, én sem csinálom”- mint az oviban a durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát. Hogyan is tudna egy 3 éves érzelmi szinten levő dolgozó felnőtt módra viselkedni? És igen, ebből áll össze a rendszer, ilyen munkaerővel kell a vezetőnek egy rendszert működtetni, és mi, akik esetleg még dolgozunk is, elviselni a többit.

A megoldással egészen odáig mennék vissza, hogy pályaválasztás. Vajon miért választottuk ezt a szakmát? Mi volt a személyes motivációnk? Mit akartunk elérni? Mi lenne, ha felismernénk esetleg a saját alkalmatlanságunk, és máshol, másik területen keresnénk a boldogulást? Elindulhatunk azon az úton is, mely vagy a pihenés, a kikapcsolódás bármilyen formáját jelenti (kirándulás, jóga, relaxáció, meditáció, szeretteinkkel töltött minőségi idő stb.), vagy a saját alkalmasságunkat erősíti, és segíti énünket jobban megismerni (önismereti munka, kommunikáció és érzelemkifejezést segítő tréning, stresszkezelés stb.). Válhatunk autotelikus személyiséggé is (Csíkszentmihályi Mihály, 1987.), olyan emberré, aki lelkesedéssel és odaadással képes viszonyulni az élethez. És aztán új célokat  is állíthatunk fel, javíthatunk döntéseink vagy éppen kapcsolataink minőségén, sőt, a régóta dédelgetett álmot is (új munka, új szakma – mely nem egyenlő azzal, hogy tovább menekülünk egy másik munkahelyre változás nélkül!) megvalósíthatjuk. A szervezet részéről is lehet a problémán segíteni; a nem alkoholtúrára épülő csapatépítéssel (ahol egymást ismerhetik meg), egyéni beszélgetésekkel vagy éppen szakember segítségét kikérni, sőt, még HR tanácsadó is szóba jöhet (csak, hogy azok a munkakörök egálban legyenek a személy adottságaival, a teljesítmény mérve legyen stb.)

 

A munka világáról nem tanultunk az iskolában. Az addig sosem próbált tevékenységre, a munkára nem voltunk felkészülve. Csak azt tudtuk, hogy dolgozni akarunk. Ám az emberek sokszínűségével, az évről évre változó világgal, és annak „hozadékával” (ingerült ügyfelek, ordítozó hozzátartozók, szorongó diákok stb.), az értékvesztéssel nem számoltunk (gondoljunk csak a sok magamutogató, külsőségekre adókra), és a saját magunk változására nem voltunk felkészülve.

 

Kedves olvasó! Mondja, Ön mit tesz azért, hogy a kialakult kép szépüljön, hogy Ön is jobban érezze magát a bőrében? Mit tesz azért, hogy az Önnel dolgozó munkatárs elfogadóbb legyen, esetleg még együttműködő? Ha úgy gondolja, mindent, akkor jelezte ezt bárki felé is, vállalta a véleményét (nem másokra mutogatással)? Amikor gyermek volt, ilyen világról álmodott, ezt a munkát képzelte el magának? Az önismeret jelentőségét még most is tagadja?

Változás csak változással érhető el. Fejlődés csak őszinteséggel és hatalmas bátorsággal. Tanulás csak felismeréssel és a megjelenő igénnyel. És tettekkel. Segítek, csak szólnia kell.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles

Felhasznált irodalom:

  1. Csíkszentmihályi Mihály: Az öröm művészete (Nyitott Könyvműhely, 1997.)
  2. Oláh Attila: Érzelmek, megküzdés, optimális élmény (Trefort Kiadó, 2005.)
  3. Petróczi Erzsébet: Kiégés- elkerülhetetlen? (Eötvös József Könyvkiadó, 2007.)
2019-01-28 | Blog

Nem akarsz lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozz fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.