Mit veszítesz azzal, ha nem lépsz időben? - Somogyi Erika

Mit veszítesz azzal, ha nem lépsz időben?


Megannyi szót használunk a mindennapokban, amelyek a kifogásainkat csak növelik, és egyre inkább eltávolítanak vágyott világunktól. Észre sem vesszük, hogy ezek a szavak velünk vannak, jelenlétük megszokott, ismerősként üdvözöljük őket azokban a helyzetekben, amelyek kimozdítanának bennünket arról a pontról, ahol éppen vagyunk. Minek is mennénk új útra, miért is fordulnánk ellenkező irányba, és miért is tennénk lépést valódi önmagunk felé? Van egy elképzelésünk arról, hogy milyenek vagyunk, és mi az, ami igazán passzol hozzánk, és egészen addig megyünk, amíg önigazolásokat nem kapunk arról, hogy bizony az út a miénk. És mint aki jól végezte dolgát, megállunk, és magunkra zárjuk világunk ajtaját. Jaj, csak nehogy valami megzavarja ezt a képet, vagy érkezzen valaki és mutasson mást, amire mi nem is gondoltunk még.

Tesszük a dolgunkat nap mint nap. A környezetünk is ismer már bennünket, tudja, hogy mi várható tőlünk, úgy is reagál ránk, ahogy eddig. Látszólag elfogadtuk a helyzetet, sőt, úgy általában jól is érezzük magunkat benne. Biztonságban vagyunk. Aztán történik valami. Mint a mesefilmben a kis pingvin, aki rájön ara, hogy tud táncolni, sőt, ez az, amit igazán szeretne egész életében tenni, nálunk is beüt valami. Megmagyarázhatatlan késztetés, hogy most cselekednünk kell. Máshogy, más módszerek kellenek, mással szeretnénk foglalkozni, más életet szeretnénk élni. Lázas keresésbe kezdünk, kutatjuk azt az embert, aki választ ad a kérdéseinkre, aki tud segíteni abban, hogyan is igazítsuk gondolatunkat a hétköznapokba, hogyan adjuk a többiek tudtára, hogy most mást szeretnénk. Sürgetjük az időt is, mert nekünk most és azonnal kell az, ami most ugrott be, ami a világosodás pillanatában nagy erővel hatott ránk, és ami változást hozhat. Keressük a kapcsolatokat is, azt a valakit, aki támogat ebben az elképzelésünkben.

A mondat a szakértő szájából idegesít, a kérdései egyenesen mellbevágóak. Az ötlet jó, de mondd, mit kezdjek az egy szakos diplomáddal, ha nincs mögötted más, ha nem tanultál soha mást? Mi lenne, ha újraérettségiznél? Mi lenne, ha most felhívnád őt, és elmondanád neki, hogy tévedtél s bizony őt szeretted mindig is? S vajon mi lenne, ha a saját életedben te lennél a legfontosabb, és nem kötnéd össze az életed egy férfivel, aki nem akar gyereket, mert neki már van? Miért hiszed azt, hogy te nem érhetsz el oda, ahova szeretnél? S vajon mit reagálnának rád, ha elmondanád mindazt, amit érzel velük kapcsolatban?

És aztán érkeznek a válaszok is. Mert, ha én ezt előbb tudom, akkor nem maradok bent alázó kapcsolatban, nem mindig mások lesznek a fontosak az életemben, és nem hagyom azt sem, hogy a főnököm minden nap porig alázzon. Akkor már előbb léptem voltam. Közel az ötvenhez kezdjek új dolgot tanulni, olyat, amihez újra kellene érettségiznem? De tudod, féltem attól, hogy mi lesz, ha én ezt elmondom, kitudódik, és akkor mit fognak szólni. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, és én, aki mindig is erős voltam, most nem tudom megoldani ezt a szituációt. Tudod, régen lett volna arra lehetőségem, hogy én is egyetemre menjek, de nem mertem elmenni a felvételire. Akkor, amikor ott volt, amikor hívott, nem lett volna szabad nemet mondanom.

A lehetőség szó egy esélyt jelent. Tudod, olyat, ami jön, ami csak egyszer kopogtat, ami próbára tesz bennünket, mindazt, amiről azt gondoltuk, hogy meg merjük tenni s bizony rajtunk nem foghat ki. Picinyke gondolat, ami régóta foglalkoztat bennünket, és amit lehet, hogy mások is mondtak már ránk, vagy éppen öt év múlva vesszük hasznát, ám felkészít minket bármilyen eshetőségre, helyzetre. Hogy ne akkor kelljen kapkodni, amikor akadályként és a szorongás álruhájában visszatér, hogy figyelmeztessen: azt az alkalmat nem ragadtad meg. Vajon megszületik-e arra az igény, hogy külső körülmények nélkül is élj a lehetőségekkel, a fejlődés és változás eszközével, sőt, akár segítséget kérj a megvalósításhoz? Vajon élünk-e vele, vagy azt feltételezzük, hogy majd visszajön és újra megpróbál közel kerülni hozzánk? Hogy majd holnap is ránk nyitja az ajtót és újabb sanszot ad, és megbocsájtja nekünk azt a vétkünk, amit korábban félelem hiányában elkövettünk. Van-e annyi erő bennünk, hogy felülemelkedjünk eddigi történéseinken, tapasztalatainkon, és átlépjük korlátainkat, és koncentráljunk például arra, hogy az a bizonyos lépésünk hova fog vezetni? Hiszen az elültetett aprócska mag is áttöri a kemény földet, és anélkül fejlődik, nyílik, válik gyönyörű virágszállá, hogy tudná, mi vár rá odafent. És a mesebeli pingvin is vállalta azt, amiben hitt, és amiben jó volt. A táncot.

Nem csettintésre válunk olyanná, aki képes élni a lehetőségekkel, aki el tudja hinni magáról, hogy adott helyzetben bizony azt a lépést meg tudja tenni. És nem mások szavai által kapjuk az erőt, amivel tudunk aztán küzdeni, tenni, s hogy végig vinni mindazt, amit kitűztünk célul. Nem mások fogják megélni azt, ami bennünk zajlik, csupán asszisztálják botladozásainkat, örömeinket. És megint nem mások fognak újra és újra talpra állni a kudarcok után, és annak ellenére haladni, hogy minden összeesküdik ellenünk. Ezért kell ezt komolyan venni, és felkészíteni magunkat arra, hogy a lehetőségeket meg is lássuk, ne csak elszalasszuk.

Mert vannak iskolák, amelyeket nem azért kell elvégezni, hogy aztán azt most és azonnal a gyakorlatba is átültessük, hanem minél szélesebb látókört biztosítson nekünk, hogy adjon biztonságot, előre gondoskodást és lépéselőnyt a későbbiekben. Hogy fel tudjunk építeni egy egész életpályát, amelyet szükség esetén tudunk módosítani, vagy bátran elhagyni, és új irányt vetni.

Mert vannak munkahelyek, amelyeknek ideje lejárt, amelyek nem szolgálnak már bennünket, és ahol több a rossz, mint az elismerő szó. Mert meg lehet találni azt a helyet, és a magunk ízlésére formálni, ahol önnön magunk lehetünk, és ahol nem csupán örömöt lelünk a tevékenységünkben, hanem azzal foglalkozhatunk, amit mindig is szerettünk volna.

Mert vannak találkozások az életünkben, amelyekről soha, semmilyen körülmények között nem szabad lemondani. Amelyeknél nem maradhatunk csendben, ahol el kell mondanunk, hogy mit érzünk. Amelyek azt a csodát hozzák el, amelyekről mindig is álmodtunk; hogy nincs félelem, hogy nincs akadály, hogy lehetünk azok, akik mindig is akartunk lenni. Mert ő visz, emel, támogat, mellettünk van; a társunk.

Mert az önmagunkról való tartós lemondás egyenlő azzal, hogy megszűnik az én, mindaz, amit a nevünk takar, akik eddig voltunk, és azok is, akik lehettünk volna.

Utóhang: Életemben voltak bizonyos helyzetek, amelyekben szentül meg voltam arról győződve, hogy azok jók, és azok bizony engem szolgálnak. Tévedtem. Voltak olyan szituációk, amelyek megszületésekor én is megijedtem, hogy úristen, nekem ez menni fog-e, mégis belevágtam. S aztán voltak olyanok is, amelyekben nevettek rajtam, a gondolataimon, és el kellett viselnem, majd felül kellett emelkednem a gúnyos hangokon. Döntenem kellett. Vagy maradok ott, ahol vagyok, és nem történik velem semmi, nem fogok tudni úgy segíteni másoknak, ahogy azt képzeltem, vagy megtanulom nem figyelembe venni a károgásokat, a negatív villanásokat, a visszahúzó mozdulatokat, és magamra figyelek, a saját álmaimra, gondolataimra, arra, amit el szeretnék érni. Mit eredményezett mindez az én életemben? Azt az utat, amit jelenleg is járok, amelyek tele vannak olyan pillanatokkal, szemvillanásokkal, tettekkel, amelyek helyeslően igazolják: jó úton vagyok.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.
2020-05-03 | Blog

Nem akar lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.