Tudod, hogy lépned kéne, mégsem teszed. Miért is? - Somogyi Erika

Tudod, hogy lépned kéne, mégsem teszed. Miért is?


Egyedül vagy. A gondolataid és érzéseid csapdájában kétségbeesetten magyarázod magadnak, hogy miért jó neked, miért jó ott lenned, ahol vagy, és persze azt is, hogy rajtad kívül más nem tud segíteni, hiszen te vagy az egyetlen, aki megoldja majd életét. Mondod és csak mondod. Talán a tükörhöz beszélsz, talán annak, aki egykoron voltál, vagy éppen annak, aki hinni akar valakinek.

Mert cuki, amikor nincsenek munkahelyi problémák, és különben is, szereted őt. Máskor meg arról beszélsz, hogy kéne valaki, meg lépned kéne, de jól jönne egy másik munkahely is. Mondod, aztán nem történik semmi.

Hallgatlak akkor is, amikor saját magadat akarod meggyőzni arról, hogy miért ne lépj másik irányba, vagy hozd helyre dolgaid, vagy ne tedd meg mindazt, ami a jelen varázsa, aminek ott és akkor van helye és ideje. Nem holnap. Annyira megy már a vetítés, hogy amit gondolsz, azt előbb vagy utóbb el is hiszed, és a mindennapokban is aszerint fogsz cselekedni. Nem a másik fél lesz a hibás, nem a körülmények azok, amelyek már nem szolgálnak téged, hanem biztosan te vagy a hibás, neked kell változni. Vagy ennek pont az ellenkezője, ami azt hirdeted, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Mert minden férfi disznó, mert nincs kapcsolat, amiben ne lenne hangos szó, és nincs olyan munkahely sem, ahol ne lenne klikkesedés. Tényleg? Akkor mégis hova tűnt el az arcodról a mosoly?

Amikor kicsi gyermekek vagyunk, akkor nem akarunk mást, mint azt, hogy szeressenek. Szeressenek és törődjenek velünk akkor is, amikor nincs jó kedvünk, amikor nem éppen azt tesszük, amit mások várnak tőlünk, és akkor is, amikor nem ötösre sikeredett a felelet, vagy kiderül rólunk, hogy bizony mi okoztunk galibát a játszótéren. Ám mindez sokszor csak vágy marad, jön a bünti, a leszidás. És nem múlik akkor sem, amikor felnövünk. Mert ha majd ezt teszem vagy nem, akkor itt lesz velem, és engem fog szeretni, és egyszer értékelni fogja azt is, amit teszek érte még akkor is, amikor elveszítem közben önmagam. Vársz, mint a kisgyerek a Jézuskát. Így a másik fél vagy a munkahely, amit már rég ott kellett volna hagynod, vagy a múltad, amit már le kellett volna zárnod, a saját börtönöd ajtaja lesz. Így válik kudarccá minden törekvésed, hiszen ott maradsz, amit valójában elhagyni szándékozol. Mert a helyzet ismerős.

Az önbecsapás is tökéletesen működik nálad. Egyetlen célja van: megőrizd a hamis, de igaznak vélt énképed, és biztonságban tartson. Maradj ott, ahol vagy. Mert ismerős a terep, itt senki nem fog bántani, itt nem kell külön már másért is megküzdened, maradhatsz a mackónadrágodban is, a kolléganő megjegyzéseit is megszoktad már, és a lakáshitelt sem kell akkor egyedül fizetned, és elmondhatod a rendezvényeken is, hogy milyen szép az életed. Miért teszed ezt mégis? Hát, mert félsz. Mert ha igazán megmutatnád magad, ha amit felépítettél, amit eddig kifelé sugároztál, az nem lesz vagy a reakció a külvilág felől nem lesz veled megértő és elfogadó. És akkor újra kell építeni mindent; megint csinosan öltöznöd, vagy a munkahelyen bizonyítani, vagy éppen egy ideig egyedül élni, meghúzni a nadrágszíjat. Egy szóval: dolgozni kéne újra magadon is, és a biztonságodon is.

Magadnak kétféleképpen tudsz hazudni. Egyfelől tudod, hogy hazudsz, másfelől pedig tudod, mégis meg vagy arról győződve, hogy úgy a jó, ahogy gondolod.

Egy valamivel nem számolsz, még pedig azzal, hogy az idő múlik. Hát, hol van az a szerelem, amire oly régóta vágysz? Hol van az a munkahely, ahol megbecsülnek, értékelik a munkád és a szaktudásos? Meddig akarsz a saját kis csigaházadban ücsörögni, és a tükörben visszatekintőt áltatni? S vajon mit fogsz magadnak mondani, amikor életed vége felé számot kell adnod mindarról, ami veled történt, vagy nem?

Hiszed, hogy van időd. Hiszed, hogy majd egyszer minden megoldódik, és majd valaki egyszer eléd toppan, és vagy felajánl egy tuti munkát, azt, amire mindig is vártál, vagy majd egyszer úgy jön haza a társad, hogy tévedés volt az elmúlt időszak minden magányos perce, és innentől csak veled fog foglalkozni. És hiszed azt is, hogy bekopogtat hozzád valaki, és közli, hogy te vagy az, aki az élete értelmét jelenti. Kár, hogy mindez csak a mesékben vagy a cukormáztól csöpögő filmekben van, nem itt, a valóságban.

Mert az idő, ami neked is meg van írva, egyszer lejár. Nem tudod, hogy mikor, ez benne a legszebb és egyben a fájdalmas is. És ezt csak akkor veszed észre, amikor mással történik tragédia. Mert tegnap még beszélgettetek, ma már a halálhírét olvasod. Ami tegnap még tervben volt, az ma már az enyészeté. Te megúsztad, ő nem. Abban a pillanatban összekapod magad, fogadkozol, hogy holnap más lesz, és bizony te mindent el fogsz követni azért, hogy ne járj úgy, mint ő, miközben a reggel ugyanott talál. És te ugyanúgy csak áltatod magad vagy a kifogásaiddal kötsz barátságot, és nem a gerinceddel, a tartásoddal, ami bizony nem tűri a hazug, elcsépelt szavakat és viselkedést. Önmagának nem. Mert akkor nem keresnél olcsó megoldást ott, ahol az nincs.

Utóhang: naponta kapok kétségbeesett telefonokat, amiben olyan helyzetekről számolnak be zokogva az emberek, amelyek elementáris erővel hatottak rájuk. Mert ma meghalt valaki, mert más kapta azt a feladatot, mert a szeretett férfi mást vesz feleségül. És közben mondják azt is, hogy “pedig te mondtad, évekkel ezelőtt szóltál, de nem léptem, mert nem hittem, hogy ez meg fog történni”. Nem, nem vagyok jós, és én sem tudok azokon segíteni, akik nem akarják vagy nem figyelnek rám. Csak egy valaki vagyok azok közül, akik a maradék időt, annak minden pillanatát jól akarják megélni. Nem, nincs holnap, hanem MOST van. Mennyi ideje is beszélek erről? Hát, mi kell még neked ahhoz, hogy megértsd! Mert ma más, holnap meg én leszek soron a a halálangyal listáján, és bizony nem mindegy, hogy addig mivel és kivel töltjük a drága időt. Hogy ne legyenek meg nem élt élmények, ki nem mondott szavak, el nem csókolt csókok, soha vissza nem térő lehetőségek. Hogy ne az utolsó pillanatban kelljen arra ráébredned, hogy felesleges volt mindent a félelemmel megmagyarázni, és a hazugságod hálóját oly nagyra szőni. Mert a lépésről, amiről tudtad, hogy meg kellene tenni, egyszer csak már sosem lépheted meg.

És mert te azt az időt, ami neki már nincs, azt te még mindig legyőzhetőnek gondolod, és azt az életet, amit kaptál, fikarcnyit sem tiszteled.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles, másolásuk és reprodukálásuk tilos.
2020-12-09 | Blog

Minőségi életre vágysz?

Akkor gyere, és csatlakozz a quality lifE ROad programhoz!

Nem akarsz lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozz fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.