Hívhatjuk őket károgóknak, szócsöveknek, karatehuszároknak, rinyagépeknek vagy éppen Hisztis Mirtilleknek, ők azok, akiknek soha semmi nem jó. Sokszor nem is kell, hogy bármilyen új dolog történjen vagy érkezzen egy változás, amivel ők nem feltétlen értenek egyet, ők akkor is csak mondják. Nem számít sem a hely, sem az idő, még az sem, hogy a körülöttük levők hogyan élik meg a folytonos panaszkodást, sem az, hogy az új történés előrevivő lehet mindenki számára, soha nem állják meg, hogy abba ne kössenek bele, ne hozzanak fel legalább egy ellenvetést, vagy ne akadályozzák azt. Senki és semmi nem számít.
Biztosan voltál már úgy, hogy neked ott és akkor volt egy szívfájdalmad, egy sértésed, amiből keletkezett egy feszültséged és amitől úgy tudtál könnyen megszabadulni, hogy kiadtad magadból, elmondtad valakinek, hogy aztán mint egy lufi, leeressz. Panaszkodtál, mégsem ez a tipikus formája. Inkább az, hogy soha véget nem érően sorolja valaki a sérelmeit és kicsit olyan, mintha képtelen lenne túllépni bizonyos dolgokon, és akár mint egy mantra, ugyanazt szajkózza nap mint nap (akár évekig). Nem számít, hogy teljesen értelmetlen a panaszkodás (mert például nincs befolyása a történésekre), sem az, hogy ezzel kit bánt meg vagy terhel a negatív érzésekkel, sem az, hogy a munkahelyen mindenkinek ezt kell hallgatni, mint egy felhúzott vekkeróra, darálja. Van, hogy csak azért veszi fel veled a fonalat, kérdez tőled valamit, hogy ő mondhassa a panaszát, van, hogy örökké elégedetlen, és az is előfordul, hogy megerősítést vár arra vonatkozóan, hogy ő milyen rossz helyzetben van és mindenki mindig őt bántja, senki nem hallgat rá. Ez egyfajta beállítódás már, ezért pontosan tudod amikor szembe találkozol vele, hogy mire számíthatsz tőle. Utána egyébként is azt éled meg, mintha elvitték volna az energiád, sőt, még az is megtörténhet, hogy te magad is borúsan látod a dolgokat.
Joggal vetődik fel a kérdés: miért panaszkodik valaki?
Nagyon gyakori a munkahelyen az, hogy valakinek azért lesz „része” a panaszkodás, mert egy korábban elképzelt pozíciót nem sikerült elérni, vagy egy olyan felvetés nem valósult meg, ami hozzá köthető. Ezt képtelen feldolgozni, elfogadni. Az is előfordul, hogy félelemből teszi ezt, és mivel nincs eszköze a közlésre, nem tud kommunikálni, nem tudja jól kifejezni magát, ezért a legegyszerűbb módszerhez nyúl: harsog. Az is elterjedt vagy inkább bevett szokás, hogy valaki a panaszkodás révén gyűjt maga mellé embereket (ez pedig jócskán súrolja a manipuláció határát) és alakítja ki a maga csapatát, hogy közösen, mint egy torpedó, erősebben hassanak vagy éppen megfélemlítsenek embereket. Aztán lehet az is, hogy egyszerűen biztonságot ad neki a panaszkodás, hiszen valaki tuti figyel rá olyankor, akkor a szava is számít valamit, vagy éppen nem kell neki megtenni így olyan dolgot, ami például a fejlődését szolgálná, és maradhat a sokszor gyermeki pozícióban. És bizony a panaszkodás akkor is jelen van, amikor emberünk valójában önmagával szemben elégedetlen, másokat és a világot kizárólag a maga szemszögéből tudja látni (énközpontúság), és az örök hasonlítgatásban mindig az jön ki, hogy vele van a baj, ő az, akinek soha semmi nem sikerül. Sajnáltatja magát, és ez a nyeresége.
Mi lehet a megoldás a panaszkodó és környezete számára?
Megtehetjük azt, hogy kizárjuk őt az életünkből és nem vagyunk hajlandóak a negatív dolgokat hallgatni, miközben annyi minden szép történik vagy éppen sokkal súlyosabb dolgokkal küzd más, mint ő. Az is megtörténhet, hogy ott és akkor leállítjuk őt, rászólunk, jelezzük felé, hogy nekünk ez terhes már (egy időre abbahagyja a panaszkodást ezzel). Megoldás lehet az is, hogy emberünk megtanulja érzéseit kontrollálni és szavait kifejezni, mert ez minden, csak nem kommunikáció (én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy erős benne a közlésvágy, mint óvodában a kis gyermeknél, akinek elvették a játékát). Azt is megteheti a panaszkodó, hogy egyéni terápiába kezd, ön- és valóságismeret, valamint reális énkép kialakításával közelebb kerül önmagához. Munkahelyen pedig azt is meg lehet tenni, hogy egyszerűen a panaszkodást megállítjuk, és mint ötletet felhasználjuk a többféle megoldás kialakításában (természetesen a panaszkodóval együtt).
A panaszkodás mindenkinek fárasztó és mindenki (a panaszkodó és a hallgatóság is!) sérül benne, így egy idő után romboló hatással bír. Ezért muszáj vele foglalkozni egyéni és szervezeti szinten. Amennyiben egy kritikus pontot kellene megfogalmaznom, akkor azt mondom, hogy a felelősségvállalás hiányzik legfőképpen a panaszkodásból. Mert az könnyen megy ugyebár, hogy valami rossz, nem jó, ám az már kevésbé megszokott, hogy valaki azt mondja ki, hogy ezért én vagyok a felelős, én tettem vagy nem tettem meg dolgokat és ezért alakult ez ki. No, innen szép nyerni.
Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó
Fontos információ:
- Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
- A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles, másolásuk és reprodukálásuk tilos.