Szerintem nincs olyan ember a világon, aki ne látott volna már a pozíciójára alkalmatlan embert. Kevés olyan ember van, aki saját bőrén ne tapasztalta volna meg azt, hogy káosz és elégedetlenség alakul ki munkahelyén, és amennyiben szól, akkor sem változik semmi, és egy idő után már mindenki elfogadja ezt, csendes magányba burkolóznak. És van pár ember, aki átélt már olyat, hogy a puszta jelenléte váltott ki az alkalmatlan emberből utálatot és indította el azt a lavinát, amit pszichoterrornak hívunk, és ami meneküléssel, felmondással zárul. És közben semmi más nem történik, mint az alkalmatlan ember pózol a szakmaiatlanság és jellemhiba deszkáiból ácsolt – képzelt – trónon.

Joggal merül fel a kérdés, hogy ha mindenki tudja (már pedig tudja), akkor az alkalmatlan miért nem veszi észre? Miért nem távozik?

A munkavégzésre való alkalmasságnak (hiszen ez a hivatalos neve) HR szempontból két pillére van, amelyek szoros kölcsönhatásban vannak egymással és együtt kell állniuk. Az egyik a hozzáértést és a tudást jelenti, és annak a képességét, hogy ezt gyakorlatba is képes átültetni (tudod, amikor látod, hogy megtanulta és érti a szakmáját, nem azt, amikor szólsz hozzá, de azt sem érti, amit kérdeztél, illetve tudod, hogy te szakmailag egyébként kenterbe vered). Mert önmagában az, hogy valaki elvégez egy iskolát és jogosítványt szerez annak a szakmának a műveléséhez, még nem jelenti azt, hogy az tényleg az övé. Csak papírja van róla, semmi több.

A másik pillér a szociális kompetenciákat jelenti, amit ha egyszerűen meg kellene fogalmaznom, akkor ez jelenti az emberi oldalt, azt a fajta hozzáállást, amivel képessé válik valaki arra, hogy például együttműködjön, hogy támogató legyen, értéket képviseljen, hogy lássa viselkedése következményeit és aszerint cselekedjen, és hogy felelősséget vállaljon önmagáért. Tudod, amikor nem a másik a hibás, amikor képes vagyok vállalni mindazt, amit mondok és teszek, a kialakuló konfliktusokat megoldani akarom, nem tovább szítani vagy dacos gyermek módjára viselkedni, ha nem az történik, amit szeretnék, vagy éppen elbújni, csendben maradni, ha éppen necces a szitu.

Amennyiben ez a két pillér nem teljesül, beszélünk alkalmatlanságról. Köre széles, minden munkakörben megtalálható.

Szakmai szempontok szerint pedig azt jelenti a szociális kompetencia, hogy a foglalkozás gyakorlásához szükséges viselkedésformát elsajátította emberünk. Így aztán nem képes hanyag munkát végezni, amikor precizitásra van szükség, képes kommunikálni, amikor másokkal kell együtt dolgozni, nem másokra mutogat, amikor a munkája felelősségteljes, és nem terjeszt pletykákat csak azért, mert éppen ráér, vállalkozóként pedig képes önmagát képviselni.

A szociális kompetenciák azon túl, hogy az én kutatási területemet jelentik, rámutatnak arra is, hogy fejleszthetők – kivétel a jellemhiba és a személyiségzavar. Így annak a felismerése, hogy ezeken a területeken hiányosságok vannak, a kulcs a megoldáshoz.

Ám ha mélyebbre ásunk a témában, akkor azt pszichológiai oldalról is érdemes megvizsgálni, és akkor egyből szembe jön velünk az önismeret, azon belül is az önreflexió, illetve annak a hiánya. Ez miért is fontos? Azért, mert az önreflexió segít abban, hogy jobban rálássunk önmagunkra, az érzéseinkre, tetteinkre, és ahol kérdéseink által megértjük gondolatainkat is. Mutatok is egy példát rögtön: képzelj el egy embert, aki rendszeresen konfliktusokba keveredik a munkahelyén és ezt úgy próbálja megoldani, hogy másra keni a dolgokat. És akkor el kéne kezdi feltenni magának például az alábbi kérdéseket: Mi az, amit érzek konfliktushelyzetekben? Miért reagálok úgy, ahogy? Miért döntök amellett, hogy másokat sározok be? Ezek mit mutatnak rólam? Mit okozok ezzel másokban? Mi az, amivel dolgom van és amin változtatnom kell?

Ezektől a kérdésektől ő még nem fog változni (sok ilyentől azonban igen), de jó kiindulási alap hozzá, majdhogynem kulcsfontosságú. Elemzés, felismerés, elfogadás, mely szintén fejleszthető (azért jó, ha az elején szakembert hívsz hozzá segítségül). Kezdheted azzal is, hogy másokat megkérdezel arról, hogyan látnak téged. És az a válasz, ami neked nem tetszik, az a te fájdalompontod, és azon kell dolgozni.

A teljesség igénye nélkül azonban muszáj megjegyeznem, hogy van, aki a kérdésfeltevésig sem jut el, mert sem belső igénye nincs rá, sem annak a belátása sem, hogy ő nem mindenható. Őt az önismereti munka totálisan elkerüli, a fejlődése szakember segítség nélkül kizárt.

Aztán itt van a számtalan motiváció elmélet is, amiért te ahhoz a pozícióhoz ragaszkodsz. Kettőt emelnék ki közülük, amelyeknek jellemző szintje van ebben a helyzetben. Az egyik az, hogy elkerüld a fájdalmat, a szorongást, és fenntartsd másokban(!) azt a képet, amit eddig mutattál. Ennek tipikus látható formája az, amikor elvégzed azt a munkát is, amit egyébként nem akarsz, de a megbízhatóságodat, a lehet rád számítani szerepet fenntartja. És ide kapcsolódik bizony a büszkeség is, ami szintén a külvilágnak (akár családtagnak!) szól, hogy te ezt is elérted.

A másik az, amikor az motivál, hogy olyan tevékenységgel azonosítsd magad, amely miatt értékesnek gondolod magad. Ezért van az sokszor, hogy emiatt nem kérsz segítséget, hiszen a te szemszögedből veled nincs baj. Csak a kép torz, és ha ezt valaki elmondja neked, akkor ő a hülye. Például vezető vagy, mert úgy érzed, arra születtél, vagy például ma divatos a sup-ozás, ezért te is veszel egyet, mert sportembernek gondolod magad és mert ez egészséges. Ám ha felteszed magadnak a kérdést, hogy vajon miért van mindez, (Vigyázz, nem ér csalni! Csak őszintén!) akkor titkon megszületik a válasz. Az igazi.

És itt van az a pont, hogy eldöntsd, hogy az általad elképzelt, illúziók festékével rajzolt képet képes vagy-e újraírni. Tudod, csak őszintén tedd a szívedre a kezed és kérdezd meg magadtól: boldog vagyok?

Nyilván a legjobb az, hogy ha egy belső motiváció miatt indulsz el a fejlődés útján (nem hangsúlyozva azt folyamatosan!), ahol a feladat maga a kihívás és annak elérése örömöt okoz. Hogy ezt is megtanultam. De megteheted azt is (nekem ez a kedvencem), hogy mersz hibázni, azzal szembenézni, a téged érő kritikát fogadni, és vállalni azt, hogy neked ez még mindig nehézséget okoz, hogy aztán legközelebb, akár hasonló helyzetben már másként cselekedj.

És nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy bizony a múltunkban vannak olyan történések, amelyek sérüléseket okoztak, amelyek például érzelmileg gúzsba kötnek bennünket mind a mai napig, ahol a hiányt mindig valami mással akarjuk pótolni (felülkerekedni a másikon konfliktushelyzetben, játszani a kis királyt, kapcsolati függőségekbe vagy éppen áldozatszerepbe menekülni, hangadónak lenni a munkahelyen, játszmázni és manipulálni stb.), és azt hisszük, hogy azt ezzel el is érjük. Semmi másra nincs itt szüksége a sérült énünknek, mint pszihoterápiára, mert ezek nincsenek feldolgozva és lehetsz bármennyi éves, akkor is hatnak rád a múltbéli dolgok.

Nehéz helyzetben van az, akinek cégében több ilyen alkalmatlan ember is van, ám még nehezebb annak a helyzete, ahol a vezetőségben fordulnak elő. Meg lehet tanulni kommunikálni, hogy kifejezd magad, megküzdési technikákat elsajátítani, hogy bírd a sokszínűséget, még erősebbé lehet tenni a kiválasztás folyamatát és nem beengedni az alkalmatlant, teljesítményt mérni és rávilágítani az akadályozó tényezőkre, lehet önismeretet fejleszteni, ahogy a döntéseink minőségén javítani stb. A megoldások tárháza sokoldalú, bőven lehet belőlük választani.

Mert egyikőnk élete sem végtelen, ezért felesleges is azt még jobban megnehezíteni – csak azért, mert saját magunk kínján még nem jutottunk túl.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles, másolásuk és reprodukálásuk tilos.