Gondolj csak vissza a gyermekkorodra, arra az időre, amikor bátran kipróbáltál új dolgokat is, megismerted a világot? Emlékszel rá? Nem számított még az sem, hogy tudtad, ezért otthon leszidás jár, és azzal sem foglalkoztál, ha más látja, amikor egy sérülés esetén sírsz emberek előtt. Mondd, akkor az önbizalmad hova tűnt? Mi történt veled az évek során, hogy most más szavától függsz és csak az alapján tudod magad értékesnek vallani, ha azt más is úgy gondolja? Pontosan ezért nézzük meg közelebbről az önbizalmad!

Ezt úgyis csak azért mondod, mert... – az egyik tipikus mondat, amit az önbizalomhiánnyal küzdő ember mond. Egyszerűen nem hiszi el azt, hogy jó, még akkor sem, ha azt más mondja. Bizonygatni kell mindig, százszor ugyanazt a történetet meghallgatni és közben a felmerülő „biztos?” kérdésekre bólintani. Ezután tud csak továbblépni, miközben a következő szituációban újra kételkedik ugyanúgy magában.

Nem is kellett volna mondanom vagy tennem – ez a következő jellemző, az, amikor megkérdőjelezi a legtöbb lépését emberünk, és azon aggódik, hogy mi fog történni. Amennyiben olyat tett, amivel más embert cselekvésre szólít fel vagy segíteni fog majd rajta, esetleg negatív visszhangja van egy történésnek, akkor a bűntudat is megjelenik a mondat mellé, mintha nem is szabadna még levegőt sem vennie. Az önbizalomhiánnyal küzdő ember fél a következményektől.

És mi lesz, ha… – amikor újra visszatérnek a kérdőjelek, és azon aggódik, hogy mi fog történni. A tutira hajt, a biztos megoldásra és végeredményre. Ám mindez eltűnik, amikor másról van szó, hiszen akkor tökéletesen, sokszor amazonként lép a segítő szerepkörbe, és tolja, inspirálja a másik embert. Megadja számára azt, amit magának sose.

Amennyiben valaki mégis csak megmondja, hogy ő magának mit kellene tennie és az változással jár vagy éppen felhívja a figyelmet arra, hogy korábban nem lépett vagy rosszul döntött, akkor haraggal reagál és megmakacsolja magát. Így marad le azokról a dolgokról, történésekről, amelyek előrelépést és lehetőséget biztosítanának neki, és ami például egy új munkahelyet, szerelmet, vagy magasabb pozíciót, vállalkozást eredményezne. És a csavar a történésben az, hogy ha mégis megtörténik mindez vele, akkor pedig önszabotálja a szituációkat, hogy neki ez mégsem jár vagy nem való oda, és visszatér a háttérbe, a megszokott kis biztonságba; bent marad méltatlan kapcsolatba vagy munkahelyen. Mert nem hiszi el, hogy máshol és mással jó lehet.

Megtegyem vagy ne tegyem – mert az önbizalomhiányos ember mindig dilemmázik. Menjen vagy maradjon, szóljon vagy csendbe legyen stb. Ha rákérdezel, azt mondja, hogy nem tudja, és ha utólag kérdezel rá, hogy mi történt, akkor azt feleli: nem mertem. Vagy nem kellett volna megtenni. Így aztán ismét csak lemarad lehetőségekről, hogy aztán bántó szavakkal önmagát minősítse vagy beigazolódjon az, hogy mégsem övé lett például az állás. Mert el sem tudja képzelni, hogy neki az jár.

Ezt most miért mondtad? – az örök kérdések egyike, a túlkombinálás abszolút biztos jele. Mert hát emberünk mindig mindent túlbonyolít, miközben amikor segít másnak, akkor meg pofonegyszerűen jönnek az ötletek és hozzá a tettek. Nem tudsz neki úgy mondani akár egy abszolút banális dolgot sem, hogy abból ő ne kreáljon valamit, amiben hátsó szándékot sejt vagy ne kétkedéssel fogadja azt. Akkor én ezzel most hülyeséget tettem? Ezzel most mit akarsz mondani? Szerinted akkor én nem vagyok jó? Máshogy kellett volna csinálni? Te mit tennél az én helyemben?

És persze itt vannak még azok a tipikus jelek, amelyek önbizalomhiányra utalnak. Ilyen például az, hogy valaki kifelé él, a közösségi médiát naplóírásra használja, azaz mindenhonnan posztol, kommentel, tudósít. Közben nem mer nemet mondani, a közösség aktív tagja, mert semmit nem csinál egyedül. Fontosak a lájkok, a reakciókat kielemzi. Fél dönteni, ezért mindig mindent először megbeszél valakivel és még plusz emberekkel is, sőt, még a válaszokat is, amelyeket nyilván úgy indít, hogy csalódást okozott másoknak. Mindig másokat helyez előtérbe, pitbullként védi azokat, és még egy boldogtalan párkapcsolatban is elhiteti magával, hogy az nem az, mert addig sincs egyedül. Amennyiben pedig vállalkozó, akkor nem tud magáért kiállni és például a tudásának megfelelő pénzt elkérni, posztolni, reagálni a negatív kritikákra; az ügyfelei diktálnak.

A függőség csúnya szó, és azt jelenti, hogy másnak a kezébe adja emberünk azt a döntést, ami a saját jóságára vonatkozik. Ezért válik az önbizalomhiányos ember befolyásolhatóvá, ezért hallgat mindig másokra vagy hisz a szép szavaknak, a cuki tetteknek, mert kellenek a megerősítések mindig. És ezért ragaszkodik szinte mindenkihez; munkahelyhez, kapcsolatokhoz, helyzetekhez, még ha azok nem is támogatják, szolgálják őt. Sőt, ezért válik könnyű céltáblává másoknak. Ennek egyetlen fő jele van: mindent megtesz, hogy szeressék, elfogadják, sőt, ezért még magát is háttérbe szorítja.

Pontosan ezért az önbizalom igazi veszélye nem ott van, hogy a munkahelyen meg akar valaki felelni, ezért mindent elvállal és még éjszakába nyúlóan is dolgozik, vagy tűri mások szeszélyeit, és nem is ott, hogy a magánéletben is mindent megtesz szolgalelkűként a családjáért, hanem ott, ahol a függőség gyökerezik. Alulpozícionálja magát, ezzel kiteszi magát a manipulátoroknak, érzelmi zsarolóknak, játszmáknak, és eleve olyan kapcsolatba sodródik bele, amelyben teperni és bizonyítani kell azért, hogy szeressék (még ha az látszólagos is, de van, és ebben ez a lényeg), mert ha megteszi, akkor majd meg fog történni az, amire vár. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az soha nem jön el, sajnos. Mert attól az embertől várja az elismerést és szeretetet, aki ezért nem tehet, mert az alapvető hiány nem nála keletkezett!)

Kedves önbizalomhiányos olvasóm! Nem kell, hogy nekem higgy. Csak pillants vissza az elmúlt egy évedre, de akár kettőre is, sőt, még évtizedre is! Milyen típusú emberek vettek körül? Mennyi emberről derült ki, hogy átvert téged vagy felhasznált érdekeiért? Mitől működött minden eddig? Amennyiben egy mérleget állítanék fel, és abban te lennél az egyik tányér, a másik a múltbéli emberek, akkor az vajon merre billenne el? Mi a közös a történeteidben, a választásaidban?

Napi szinten találkozom olyan emberekkel, akik felébredtek, akiknek elege lett az alázó helyzetekből, a pszichoterrorral átitatott munkahelyből, a társas magányból vagy éppen a kedvesség álcájába bújt szerelemnek hitt hazugságból. A legtöbbjük már nem akar ugyanoda visszajutni, ahol volt, ezért kér segítséget, és bizony van, akit teljesen kizsigereltek, vagy éppen nincs már munkája, így aztán nagyon mélyről indulunk. Amikor megkérdezem, hogy eddig miért nem történt semmi, akkor elmondják, hogy féltek. Mindentől. És ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, mint amit fentebb írtam.

Ám az önbizalom nem jön csak úgy magától, azt ki kell alakítani. Nem hókuszpókusszal, meg a dolgozom magamon szövegekkel, hanem szakember segítségével. De még így sem biztos, sajnos, hogy emberünk képes lesz átlépni saját korlátait, mert megijed az ismeretlentől és visszafordul.

Az önbizalomban én pontosan azt szeretem, hogy annak ellenére, hogy nem tudom, hogy mi lesz, azt sem, hogy egy bizonyos dologra alkalmas leszek-e, mégis tudom, hogy képes leszek megoldani, megtenni, bárhogy is alakuljanak a dolgok. Én is félek, ám adott helyzetben a bátorság mellett teszem le a voksom, merek dönteni és elindulok.

Utóhang: írtam korábban egy blogot a manipulátorról úgy, hogy annak a szemszögből mutattam meg, aki belekerült a hálójába. Érdemes IDE kattintva elolvasnod.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információ:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles, másolásuk és reprodukálásuk tilos.