A mindennapokban megannyi emberrel találkozom. Hozzák és hordozzák magukban érzéseiket, tapasztalataikat, amelyek sokszor nehéz teherként ülnek rajtuk. Mert nem jó a kapcsolat, amiben élnek, vagy egyszer már megégették magukat és nehezen nyitnak, vagy kínlódnak az egyedüllétben. Beszélgetünk korábbi élményekről, amelyek ezeket a helyzeteket előidézték, és mindegyik mögött megtalálható valami, ami negatív töltetű, ami megakadályozza őt abban, hogy nyisson, lépjen mások felé. Mert azonosult azokkal a szavakkal, tettekkel, amelyek akkor elhangzottak, mert nincsenek jó tapasztalatai a kapcsolatokról és egy társról, és nem akar újabb sérüléseket szerezni. Nem is tudja másként elképzelni a dolgokat, sőt, magát a szerelmet sem, mert csak ezen a síkon mozog, csak ezek alapján tud bármit is megítélni, majd általánosítani. Így aztán vagy belemegy egy következő kapcsolatba, és kapaszkodik az illetőbe, hiszen bárki jó, csak ne legyen egyedül, vagy megmagyarázza, hogy egyedül is jó. Sőt, akár megbántott félként együttérzést vár el mindenkitől, és az önsajnálat egy személyes drámáját játssza éveken át.

S aztán jönnek a kérdések. Vajon jó leszek-e? Nem fog-e újabb fájdalmat okozni? Kellek-e majd neki így is? Mi lesz, ha ő is átver, vagy éppen a fordítottja történik, és el sem tudom hinni, hogy létezik ilyen ember? Emberünk visszanyúl a múltba, és nem tud mit kezdeni az újjal, a változás lehetőségével, a szerelem esélyével, mert erről nincs tapasztalata, csak arról, amiben és ahol megmondták, hogy ő milyen. A kérdések számára nehezek, mert a saját értékességére vonatkoznak, és a válaszokat az alapján hozza meg, amiről tudomása van. Hogy ez igaz vagy sem, nem érdekli, csak ne fájjon. Egyszerűen fél.

És valahonnan ismerős az érzés is. Hogy el fognak hagyni. Eleve kudarcra ítéli magát, és bizonyosságot szerez arról, hogy nem létezik a világon normális nő, pasi. Így nem kell a meghittség, és nem kell abból is vizsgázni, hogy vajon képes-e önmagát feltárni. Mert nem tudja elérni a szeretetet, nem kapja meg, amire vágyakozik, így aztán felmentést ad magának az alól, hogy ismerkedjen.

Él bennünk egy kép arról, hogy milyennek kell lennie a szerelemnek. Egyrészről azt akarjuk, amit korábban megéltünk mással, és nem számít, hogy jó volt vagy sem, megmagyarázzuk, hogy az miért és milyen jó volt, és azt csak ő adhatja meg, amire nekünk szükségünk van. Másrészről pedig kicsit hasonlít ahhoz, amit a filmekben látunk. Teljesen mindegy, hogy szerelem első látásra vagy nagy összeveszés után kibékülés, a két ember abszolút passzol egymáshoz. Bárhogyan is indul, életre szóló szerelmet hoz. Drukkolunk a szereplőknek, hogy vegyék már észre, hogy lépjenek, hogy szóljanak, és nagy sóhaj szakad ki belőlünk, amikor aztán „összejönnek”. Vajon magunkért mikor fogunk így szorítani? S vajon mennyit fog nekünk mindez ártani, amikor lesz egy nehézség a közös utunk során, és a realitástól messze áll elképzelésünk?

Az, hogy képesek vagyunk a törődésre, a gondoskodásra, a szerelemre, az érettséghez köthető, és három tényező együttes jelenlétét feltételezi. Az intimitást, az elköteleződést, a szenvedélyt. Ma, amikor minden az énközpontúságról szól, arról, hogy nekem jó legyen, az növeli a félelmet, azt, hogy megszűnök egy kapcsolatban, vagy bármilyen olyan dologban, amihez a nevemet, arcomat kell adnom. Egyszerűen nem vállalok magamért felelősséget, az érzéseimért, a tetteimért, és hiányzik az is, hogy tiszteljem önmagam és a másik ember gondolatait, személyiségét, miközben megjelenik az igény, hogy szeressenek és én is szerethessek. A kettő egyedül az érett szerelemben nem zárja ki egymást. Akkor, amikor egymás mellett haladunk az úton, amikor örömöt jelent az együttlét, amikor támogatom őt a fejlődésében, és nem az, amikor a másik felet a saját hiányosságom kitöltésére használom, amikor tőle várom, hogy megoldja a problémáimat, vagy az alacsony önértékelésemet szintre emelje.

Mégis, mit tegyek, hogy rám találjon a szerelem? Az első lépés az, hogy döntök; nem akarok így élni, és nem akarom önmagamat megfosztani a boldog pillanatoktól, a szerelemtől. Aztán lezárom a múltam, mindazt, amihez azok az élmények köthetőek, amelyek alapján én mások véleménye és a történések szerint ítélem meg magam, és amelyek a nem elérhető vágyak kergetéséért felelősek. Elgyászolom azt, nem pedig terítek rá egy leplet, mert akkor senki nem látja, vagy görcsösen támaszkodom valamire, hanem újraépítem magam, és új tulajdonságokat tanulok magamról. Mert önmagam és a másik ember tisztelete alapból azért nem jön létre a későbbiekben, mert egyiket sem ismerem. Aztán megtanulok bízni magamban, hogy a döntéseim és lépéseim arra az útra visznek, és azt az embert találom meg, akivel teljességben élhetek. Megtanulom az érzéseimet, az alkalmazkodást, és mindazt, ami egy kapcsolatot akkor is ébren tart, amikor nem vagyunk éppen a legjobb passzban, vagy a körülmények nem a legjobban alakulnak. Hogy készen álljak a kapcsolatra, hogy tudjak nyitni, és ne mondjak nemet önmagamra, amikor a szerelem kopogtat az ajtón.

Utóhang: Az, hogy képessé válj az érett kapcsolatra, az egy folyamat része, nem jön csak úgy magától. Sok esetben nem is megy egyedül, segítség nélkül pláne nem, hiszen a jelenleg meglévő tulajdonságaid és érzéseid csak idáig hoztak el, tovább nem visznek. Tudom, most kérdezed azt is, hogy akkor másnak miért olyan egyszerű, és miért kell túlbonyolítani a szerelmet. Tudod, az, hogy más hogyan éli meg az érzéseit, kapcsolatát, azt nem tudhatod, és nem is te a dolgod. A túlbonyolítás pedig érési folyamatot jelent, egészséges viszonyokat önmagadhoz és másokhoz. Szerintem megéri rajta dolgozni.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles, másolásuk és reprodukálásuk tilos.