A mindennapjaink részét képezi a vita, a veszekedés, a sok konfliktus, a haragszom rád pozíciók. Hihetjük akár azt is, hogy ezek életünk részei, és teljesen normális akár a magánéletben, akár a munkahelyen. Pedig ez nem így van. Hiszen sehol nincs az kőbe vésve, hogy egy kapcsolatot mindezeknek kéne jellemezni, csak egyszerűbb azt mondani, hogy „a mi családunk olyan olaszos” vagy éppen begubózni kicsinyke világunkba, és nem beszélni az igazi érzéseinkről. Hogy miért van ez? Ezt tanultuk, láttuk, hallottuk. Örököltük az érzelmi éretlenségünket (ugyanúgy, ahogy a szüleink!).

Korábban született már blogbejegyzésem az érzelmi intelligenciáról, illetve az önismeretről, melyeknek fontosságát nem győzőm elégszer hangsúlyozni, hiszen ezek hiánya okozza a negatív élményeinket társas kapcsolatainkban. Mert az érzelmi érettségünk – azon túl, hogy az érzelmi intelligencia alapját jelenti – fejleszthető tulajdonságunk, és az érzéseink hatékony kezelését, kontrollálását jelzi. Mert melyikünk ne került volna már olyan helyzetbe, amikor hisztizett vagy dühöngött, miközben legbelül tudta, hogy ez most nem helyes, csak nem tudta kontrollálni azt. Bizony, itt bőven lenne min változtatni (önismereti munkára van szükség, és érzelmi intelligencia fejlesztésére!)!

Nézzük meg azokat a jeleket, melyek érzelmi éretlenségre utalnak!

A változással már kapásból gondunk van, és abszolút elutasítjuk mindazt, ami picit is alakítana életünkön. Tagadjuk, ellenállunk, nem és nem, itt aztán minden úgy fog történni, mint eddig.  Gondolkodásunk beszűkül, merev, és azokat a sémákat vagyunk csak hajlandók alkalmazni, amik beváltak. Két kézzel és mindenáron ragaszkodunk valamihez és elutasítjuk az újat.

A viselkedésünket uralják és irányítják az érzéseink; így válunk kiszámíthatatlanná, szubjektívvé, hisztissé, sértődöttet játszunk, ha nem az történik, amit mi akarunk.  Őrizzük a haragot, mintha valami kincs volna, konfliktusok esetén duzzogunk és nem szólunk a másikhoz. Csak azért sem.

Önzőek vagyunk; szeretünk a  figyelem középpontjában lenni, imádjuk, ha csak ránk figyelnek és a mi szavunk döntő. Nekünk kell mindig a tutit mondani, a szabályokat diktálni, és nagyon bosszant bennünket, ha másnak más véleménye van erről vagy arról, sőt, el sem fogadjuk azt. Akarjuk az embereket, a gondolatukat, az akaratunkat érvényesíteni – csak, hogy mi legyünk az elsők és a legfantasztikusabbak. Tök mindegy, hogy értünk ahhoz a dologhoz vagy sem, akkor is értünk hozzá.

Az érzéseinkkel nem tudunk mit kezdeni. Kerüljük például az intimitást, azokat a helyzeteket, ahol valójában meg kéne nyílnunk, elfogadni, tisztelni és igazából szeretni (önmagunkat elsősorban!). Szánkra nem jön szó, nem tudjuk megfogalmazni és elmondani mindazt, amit megélünk, amit szeretnénk. Ehelyett inkább választjuk a fentebb említett módok bármelyikét, vagy éppen függünk a társunktól; tudni akarjuk, merre járt, a munkahelyén óránként felhívjuk, mindig mindent közösen teszünk és együtt megyünk (megszűnik az én!), önmagunkat csak vele tudjuk definiálni. És nem csak játszmákat, meg érzelmi zsarolásokat és manipulációt alkalmazunk, hanem igyekszünk gondoskodni is róla – akár kérte, akár nem. Szakítás esetén pedig nem tudjuk elfogadni a tényt, hogy ő már nincs; nyafogunk, zaklatjuk, kukkoljuk, hívogatjuk, másokat hibáztatunk, vagy még évek múltán a vélt vagy valós sértések miatt ellene dolgozunk. (Szülőként pedig „alámegyünk” gyermekünknek; nyafogunk, otthon tartjuk, számon kérjük – korlátozva őt, gátolva abban, hogy a már felnőtt saját életét élje!)

 

Munkahelyen hogyan jelenik meg az éretlenség? A kis csoportokban, a klikkesedésekben, a félreértésekben, a pletykákban, az áskálódásokban, a kommunikáció hiányában, az egymásra mutogatásban. Ugyanez megfigyelhető a párkapcsolatokban is, és megtörténhet, hogy ellenőrizzük leveleit, ismerjük a belépési kódjait, megerősítésre vágyunk, ezért duzzogunk, egész nap kapcsolatban vagyunk vele (vagy a világhálóval!), kerüljük a korrekt és őszinte beszélgetéseket, és sokszor egy harmadik felet vonunk be a vitákba. Képtelenek vagyunk arra, hogy „mi”-ben gondolkodjunk, ezért csak az lesz a fontos, amit ÉN akarok („én tettem, nekem jó, csak én utazom stb.).

 

Hogy mit veszítünk azzal, hogy érzelmileg éretlenek vagyunk? Az őszinteséget, az igazi szerelmet, a kiegyensúlyozott kapcsolatokat, az elégedett munkavégzést. MINDENT. És így ott maradunk a meg nem élt életünkben – magányosan (jaj, de sokszor társas magányban!), a ki nem mondott szavakkal, az el nem csattant csókokkal, az elhibázott lépésekkel, az elszalasztott esélyekkel. És az elveszett, soha vissza nem térő idővel.

Kedves olvasó! Tedd a szívedre a kezed és válaszolj magadnak őszintén a kérdésre. Amennyiben nem a válaszod, keress fel, segítek! Figyelj, érkezik a kérdés! Megéri ott és úgy maradni, ahol most vagy?

Ajánlom szíves figyelmedbe korábbi blogbejegyzéseim közül a legutóbbit, melyben azt írtam le, hogy miről ismerhető fel az, hogy változtatnod kell!

 

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

 

Fontos információ:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

1. Gibson, C. Lindsay: Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekei (Kulcslyuk Kiadó Kft., 2017.)
2. Goleman, Daniel: Érzelmi intelligencia (Háttér Kiadó Kft, 2008.)
3. Goleman, Daniel: Társas intelligencia (Libri Könyvkiadó Kft., 2016.)