Az önbecsapás művészete, avagy miért hazudok magamnak? - Somogyi Erika

Az önbecsapás művészete, avagy miért hazudok magamnak?


Élem az életem. Minden a megszokott rend szerint halad, teszem a dolgom nap, mint nap. Valahol érzem, hogy valami mégsem kerek a történetemben, valahol érzem, hogy hiányzik belőle valami. De miért? Hiszen minden kerek; van házastársam, vagy egyedül élek a válásom után, vagy még nem találtam meg az igazit, mégis megtaláltam a saját életemben a biztonságot, kialakítottam egy életformát, ami működik. Igaz, döcög picit, sőt, a rosszabb pillanataimban negatív gondolataim is vannak, amelyekre aztán legyintek, és teszem azt, amit kell. Az élet megy tovább, így is, és úgy is, telik.

Mert nem baj, ha nem az igazival élek, hiszen ígéretet tettem neki, hogy kitartok mellette, és különben, más is így csinálja, a gyerekeket családi légkörben illik felnevelni. Az sem baj, ha régóta nincs párkapcsolatom, hiszen annyi hülye van a világban, nem akarok még egyet kifogni, és tutujgatni az anyukája helyett, egyébként sem lehet találni normálisat. Sőt, az sem jelent problémát, hogyan megyek el egy-egy rendezvényre, hiszen ott vannak a barátok, akik támogatják elképzeléseimet. Nem baj, ha azt mondják, amit hallani akarok, ott vannak velem, így én csak legyinthetek azokra, akik osztják az észt nekem, és sámánasszonyként vetítik a képet arról, hol hibázom, vagy mutatják a kiutat a hazugságom hálójából. Ám az önbecsapás működik. Mint egy mumus, ott lebeg körülöttem, és ha mégis öntudatra ébrednék, akkor varázspálcáján suhint egyet, és elűzi azokat a gondolatokat, amelyek figyelmeztetnek: tévúton jársz, babám!

Az önbecsapásnak egyetlen fő célja van: megőrizzem a hamis, de igaznak vélt énképem, és védelmet biztosítsak magamnak. Hiszen Sigmund Freud is megmondta már az emberi lélekről szóló elméletében, hogy a cselekedeteim motivációját a legtöbbször én magam sem ismerem, akkor meg minek kapkodjak? Jó ez így nekem, nem? Van még időm, még csak az életem derekán járok. Vagy nem?

Meg különben is, ez csak egy átmeneti állapot, és bármikor tudok változtatni , ha akarok, mert elbírok vele. És minden munkahely ilyen, és kapcsolat sincs anélkül, hogy ne veszekednének benne az emberek, az intimitás már csak smafu. Persze, hogy elmegyek máshova, ha otthon nem kapom meg, amit szeretnék. Majd ha felnőttek a gyerekeim, addig meg szeretném, ha jó példát látnának, és anyagilag is könnyebb így. Majd ha sikerül új vállalkozást indítanom, akkor majd megteszem azt a lépést, és egyébként is, én már elfogadtam ezt, nincs szükségem segítségre, és még az is lehet, hogy így halok meg. Hogy szakemberhez forduljak? Azt meg miért tenném, hiszen mi változna, egyedül is meg tudom oldani, sőt, anyám is megmondta, hogy ennyi pénzt felesleges kidobni hülyeségekre, amikor a saját életemben én tudom, hogy mi a jó nekem. Meg hát minden munkahelyen vannak hülye főnökök, és ennyi idősen vajon kinek kellenék? Mit nyernék azzal, ha másik helyre mennék? De tudod, szívem szerint megcsinálnám azt a kis boltot, amit még gyerekkoromban, de nincs rá elég pénzem.

Ismerősek ezek a mondatok, kedves olvasó? Tudod, hogy mik ezek? Az önbecsapás jellemző mondatai. Az, amikor hazudsz magadnak, annak az embernek, aki kicsi korában arról álmodott, hogy boldog lesz, aki megígérte anno magának, hogy másként fog élni, mint a szülei, aki megtanulta azt, hogy ha úgy viselkedik, ahogy azt mások akarják, akkor majd szeretik, aki annak árán is ragaszkodik ehhez a képhez, hogy közben boldogtalan, és az önmaga által kialakított életet igaznak is hiszi. Mert minden rendben van, jól vagyunk.

Miért teszed mégis ezt? Hogy miért hazudsz magadnak? Mert félsz. A valóságtól, attól, hogy ha ezt az egészet kibontod, megmutatod olyannak, amilyen valójában, akkor mindaz, amit eddig felépítettél magadról, és amit kifelé sugároztál, amilyen képet eddig alkottál, az egyrészről darabjaira hullik, másrészről pedig a környezeted nem fogja elfogadni. Amiért eddig dolgoztál, amit eddig hazudtál a gyerekeidnek és másoknak magadról, ami alapján téged megszerettek és elfogadtak, elismertek, arról most kiderül, hogy egy üres semmi. Hogy mindent elölről kell kezdeni, hogy a lustaságod már nem lehet kifogásod, vagy éppen kibújni a csigaházból és a rossz tapasztalatok és félelmek ellenére vállalni azt, aki te vagy. Apropó, de ki is vagy valójában?

Saját magamnak kétféleképpen tudok hazudni. Az egyik az, amikor tudom, hogy hazudok, a másik pedig az, amikor hazudok, ám közben abszolút meg vagyok arról győződve, hogy ez így van, és így a jó. Mert megmagyarázom, és így hitelesebbnek fogok tűnni mások előtt. És mégis, ennek ellenére ragaszkodom ehhez a képhez, hiszen ez ad biztonságot, és nem fáj, és így nem kell azon sem változtatnom, amire korábban igent mondtam.

A megoldás sokféle lehet, és több irányba is el lehet indulni. Azzal érdemes kezdeni rögtön az elején, hogy megfogalmazod őszintén magát a problémát. Nem, nem azt, amit másoknak mondasz, ne azokra a mondatokra gondolj, hanem azokra, amelyek akkor születnek, amikor egyedül vagy s amelyeket gyorsan el is hessegetsz magadtól. Aztán tedd fel magadnak azt a kérdést, hogy mi az, amit igazán szeretnél! Vajon mitől és miért félsz ennyire? Mi a legrosszabb, ami történhet veled, ha őszinte vagy magaddal? És mi a legjobb, ami lehet, ha vállalod az érzéseidet, a gondolataidat? És jöhet az a kérdés is, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy kevés vagy a helyzet orvoslására, és segítségre van szükséged.

Mert egyedül nem fog menni, mert a megtévesztő és a megtévesztett ugyanaz a személy.

A hazugság fejlődésünk egy eszköze, amely során elfogadjuk annak következményeit. Ami azonban számunkra elfogadhatatlan, ami nehéz, amitől félünk, ami egy negatív élményhez kapcsolódik, azt szépen elrejtjük. Jól van az úgy. Ezért van az, hogy az önismereti munka, aminek kulcsszerepe van ebben a folyamatban, annak újraindításában, az fájdalmas, hiszen szembesülünk mindezzel és itt bizony az igazsággal szembe kell nézni. Mert ez az állapot egészen addig tartható fenn, addig lesz jelen életemben, és egészen addig élem más helyett életem, amíg abba nem hagyom a hazudozást magamnak.

Utóhang: valamelyik nap egy csoportomban arra keresték a résztvevők a választ, hogyan legyenek erősebbek? Én tudtam, már amikor ezt feltették nekem, hogy bizony csak egyetlen megoldás létezik, amit bizony furcsállni fognak. Erős akkor vagyok, ha merek gyenge lenni, ha vállalom félelmeimet és erősségeimet, ha merek hibázni, ha nem akarok félistent játszani a külvilág és a gyerekeim előtt. Ez adja meg azt a szabadságot, amit csak embert adhat önmagának, és azt a bizalmat, ami után azt mondhatod, hogy történjen bármi egyrészről meg fogom tudni oldani, másrészről pedig mindent beletettem az adott helyzetbe, amit csak tehettem. Mert egyetlen életem van, és én azt jól akarom élni. Őszintén.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

  1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
  2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

2020-04-26 | Blog

Nem akar lemaradni az aktuális tréningekről, információkról?
Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozásommal elfogadom az adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat.