Most, amikor a pályaválasztás kérdésköre a fiatalok körében kiemelkedő szerepet tölt be, kifejezetten fontosnak tartom, hogy a témával még mélyebben foglalkozzam, hiszen a pályaválasztás azon túl, hogy lehetőséget biztosít arra, hogy összerendezzük a pályaválasztókat a pályák világával, önismeretre is sarkallja a fiatalt és szülőjét egyaránt. Mindez azt jelenti, hogy adott egyénhez, az ő személyiségéhez keressük meg a legmegfelelőbb pályát, a szakmai követelményekhez igazodva. Sokan úgy hiszik, hogy jobban ismerik gyermeküket annál, semhogy szakértő segítséget kérjenek, miközben a tapasztalat azt mutatja, hogy csak a gondos és tudatos szülő kíséri figyelemmel a legelejétől fogva gyermekét, és ad kellő (minőségi és mennyiségű) információt és élményt ahhoz, hogy a döntés sikeresebben valósuljon meg.

Soha, semmi és senki nem fogja helyettesíteni azt a tudást, amit egy felkészült szakember adhat; hiszen kevesen rendelkeznek pályaválasztási érettséggel, nem ismerik lehetőségeiket és határaikat, nincsenek azzal tisztában, hogy az egyes pályákon és foglalkozásokban milyen potenciálok rejlenek (pályaismeret), illetve a megfeleléshez szükséges követelmények sem nyilvánvalóak. Ehelyett például humán tagozatra küldi a szülő a gyermeket, aki otthon sokat csacsog, és hiszi, hogy a kommunikációs készség egyenlő a közlési vággyal. De arra is van példa, hogy egy bizonyos területben gondolkodnak, miközben az alapvető készségek és képességek vizsgálatánál nyilvánvalóvá válik, hogy egyéb más szektorban is használható kincs van a fiatal birtokában.

Az önmegvalósítás (azzá váljon a fiatal, amivé szeretne lenni) alapkritériuma a személyiségfejlődés és fejlesztés, mely egy folyamat, mintsem egyetlen döntéshez igazított feltételrendszer. Ez azt jelenti, hogy a fiatalnak – eredményessége és elégedettsége érdekében – nem csupán arra kell figyelnie, hogy melyik iskolát, pályát választja, hanem azt is, hogy alkalmassá váljon a munkavégzésre úgy, hogy legyen önismerete, merjen dönteni, ismerje meg a környezetét, a munka világát (kompetens pályaalakítás, Super). Ennek ellenpéldáját szépen lehet látni a legtöbb munkahelyen, ahol például vezetővé válik a szakmai tapasztalata alapján elismert ember, miközben önismerete minimális, vezetői készsége nincs fejlesztve, ahogy a jelleme sem – így válik alkalmatlanná (amit ugyebár ő maga nem ismer el), megnyomorítva lelkileg kollégáit, beosztottjait, és a cég, szervezet előrehaladását, fejlődését önmaga gátolja (megijed és elutasít mindent, ami új, nem mer lépéseket tenni stb.).

A pályaválasztásnál négy tényezőnek kell együtt állnia, ezeket kell kiemelten kezelni és feltárni: munkamód, érdeklődés, értékrendszer, készségek és képességek. Ezek alkotják a vázát a pályaválasztásnak, illetve a fiatal saját, egyéni foglalkozási koncepciójának; olyan ismereteket, attitűdöket stb. jelent mindez, melyek köré aztán fel lehet építeni a karrierjét (karrierhorgony, Schein, 1978.). Sőt, a mostani középkorúak sikeres pályamódosítását is ugyanezen tényezőknek az ismerete fogja jelenti, a jövőjük alapját ez képezi. Hogy mire gondolok? Mindenkinek van egy kulcsa, ami soha nem változik, és ami személyiségének a bázisát jelenti. Amennyiben van valakinek egy vezetői vénája (maradva a korábban leírt példánál), ezt a készséget – mely jelenleg még fejletlen – alapból birtokolja, akkor a tanulmányai mellett többek között ön-és emberismeretet kell tanulnia, vezetéselméletet, az emberekkel való hatékony bánásmód elsajátítását – így mire elvégzi iskoláit, alkalmassá válhat csoport, osztály vezetésére. Készüljön fel a munkájára, bővítse ismereteit önmagáról és másokról, hogy a meg nem élt élet miatt ne váljon zsörtölődő, elégedetlenkedő munkaerővé, hanem tegyen azért, hogy ezen készsége fejlesztés alá kerüljön, és sikeresebb életpályát fusson be.
Önismeret hiányában örök kérdésként – korosztálytól függetlenül – mindig felmerül a „ki vagyok én”, „miben vagyok jó”, „milyen értékekben hiszek” stb., miközben a személyiség fejlesztésével a válaszok elérhetők. Kevesen ismerik el például a meditáció, az agykontroll, vagy éppen a jóga óriási szerepét, miközben munkavállalók a munkahelyükön, fiatalok pedig az iskolában küzdenek és küszködnek, mert nem tudnak megpihenni, nincs eszközük arra, hogy érzéseiket kezeljék, lelküket megnyugtassák, hatékonyabbá tegyék ezáltal munkavégzésüket, tanulásukat. Még kevesebben vállalkoznak személyiségfejlesztésre, vesznek részt például önismereti tanfolyamon, vagy fejlesztik érzelmi intelligenciájukat. Hogy miért fontos mindez? Mert tágul a határ, az önmagukról alkotott ismereteik köré, csökkennek konfliktusaik, elfogadóbbá válhatnak – azáltal, hogy megtudják: ők maguk valójában kicsodák is.

Biztosan lesznek olyan blogolvasók is, akik erre majd azt mondják: „a mi időnkben nem foglalkoztunk ezzel, nem is volt rá szükségünk”. Valóban. Régen a társadalmi kényszer és a szülő, pedagógus hatására, nyomására választottunk pályát – olyat, ami akkor éppen az eszünkbe volt, a közelünkben volt, vagy éppen a barátnőnk oda készült. Hagytuk, hogy a sors (?) sodorjon bennünket, más alakította helyettünk az életünket. Ma, amikor a világunkban ezerrel pörögnek az események, milliónyi információ érkezik percenként akár, és az elvárások a lehetőségekkel szemben egyenrangúakká váltak, a tudatos készülés elengedhetetlenné vált; előre kell gondolkodni, alaposabbnak lenni, valamint a személyiséget a változásokra felkészíteni; a változtatás képességét birtokolni.

Látom a szülőkön, amikor a saját, meg nem élt életükről és vágyaikról beszélnek, hogy nem akarják ugyanezt a gyermekeiknek átadni, mégis a jól ismert félelmek és szokások miatt tudattalanul is korlátokat szabnak, és leszűkítik a fiatal életét és lehetőségeit azelőtt, hogy ő maga hinne abban, amiről álmodik.
Kedves szülő! Igen, Ön, aki most olvassa ezt a blogbejegyezést! Ön ilyennek képzelte el gyermekkorában az életét? Ezen a munkahelyen akart dolgozni, ahol most van? Önnek is van egy eddig soha meg nem valósult álma? Igen? Azt akarja, hogy a gyermeke is így éljen? Akkor ne tegyen semmit. Ne biztosítsa támogatásáról, ne menjenek el nyílt napokra, sőt, bátran írassa be a legközelebbi suliba és bízza a sorsra, arra, hogy majd csak lesz valami! Fájnak ezek a szavak? Nekem is nehéz volt leírni. Akkor tegyen azért, hogy a gyermeke boldogabban éljen! És tegyen azért is, hogy Ön is boldogabban éljen! Várom a hívását.

Utószó:
Pályaválasztási tanácsadáskor sokszor figyelem a fiatal arcát, néha még el is merülök benne, és csak a kialakult csend figyelmeztet arra, hogy a vállalt feladatomat maximálisan el kell látnom. Vajon milyen élete lesz? Meg fog-e mindent tenni azért, hogy teljes életet éljen? Vajon megfogadja a tanácsaimat? Vajon kap elég támogatót? Lesz elég bátorsága kiállni önmagáért, a tudásáért, és fejleszteni azt, ami a vezérfonalat fogja jelenteni az életében, munkájában? Én mindenesetre nagyon drukkolok – mindegyik fiatalnak, és biztosítom őket támogatásomról.

A horgony lehet megragadt, el nem mozduló tárgy, sohasem fejlesztett készség és képesség. Jelenthet várakozást is. Ám minden hajó a kikötőben felszedi azt, hogy elinduljon – útjára, szabadon, akár a széllel szemben is. Hajrá, kis hajó!

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó, grafológus szaktanácsadó

Szíves figyelmébe ajánlom korábbi blogbejegyzésem a pályaválasztásról.