Ma a média és a közösségi oldal tele van kiegyensúlyozott anyákkal, csodálatos családképekkel, mosolygós szereplőkkel – olyan életet vetítve az olvasó elé, hogy csak akkor vagy jó, ha benned és körülötted minden tökéletes; a gyermeked kitűnően tanul, a házastársaddal a kapcsolat szerelemmel telített, a családi ünnepek és nyaralások maguk a mennyei napok, órák. Sokan ezt el is hiszik, és bőszen bizonygatják ezt (másokkal rivalizálva és önigazolást keresve) – fotókkal, vallomásokkal, mert ezt mindenkinek látnia kell. Ám a valóság (sajnos?) a legtöbb esetben meg sem közelíti mindezt.

Mindazok, akik ezeket a képeket látják és hiszik, hogy másoknál minden rendben van, csendes magányukban keresik a hibát önmagukban, okolják a múltjukat, a hibásnak vélt döntéseket, és némán hallgatják az örömrivalgásokat. Mert igen, abban a családban – ami a „miénk” – bizony vannak viták, konfliktusok, hordozunk sérelmeket, és közel sem úgy sikerült egy-egy élet, ahogy azt terveztük. Bizony bekúszik a szorongás, a megfelelés a mindennapokba, és kicsit a „csak velem van a baj” érzést produkálja. Miközben semmi más nem történik, mint nárcisztikus és exhibicionista emberek közösségébe csöppentünk; az önimádók világát éljük.

Posztolnak mindent; mit esznek, hol járnak, mennyit nőtt egy óra alatt a gyermekük, milyen adottságokkal áldotta meg őket a Jó Isten. Legyen az koncert, strand, imaház, napraforgós mező – mindegy mit és hol, csak készüljön róla fotó és a digitális memoárba feltétlen kerüljön bele. Sok eseményt és történést osztanak meg, gyakran cserélgetik a profilképüket, ám mások bejegyzéseit ritkán követik. Az exhibicionisták mindenáron meg akarják magukat mutatni, a nárcisztikusok pedig mindent elkövetnek, hogy maguk különlegességét bizonyítsák. Akarják, hogy szeressék őket, hiúak, és az önzés vonásait hordozzák magukban, miközben viselkedésük alapkövei az alacsony önbecsülésből állnak.

A legtöbbjüket érhette valami gyermekkorukban – egy olyan élmény biztosan, mely arról szólt, hogy ők nem elég jók, csalódtak, illetve azt a mintát is kaphatták, hogy nem kell másokra tekintettel lenni. (azt csupán érdekességképpen jegyzem meg, hogy Sigmund Freud volt, aki a nárcizmus kifejezést megalkotta – utalva Narcissus görög mitológiai alakra, aki saját tükörképébe szeretett bele)

Gyermekként a szüleinkre hagyatkozhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi milyenek vagyunk, az ő visszajelzéseik alapján építjük fel énünket. Amennyiben ez túlzó (túlértékeli a gyermekét az anya), vagy ennek az ellenkezője történik (a teljes elutasítás), akkor könnyen keletkezhet bennünk olyan zavar, mely a későbbiekben a kapcsolatrendszerünket, az önmagunkhoz való viszonyulást ferdítheti. Nem alakul ki reális kép magunkról, és a keletkező feszültséget kompenzáljuk. Észre sem vesszük, hogy a közösségi oldal által felkínált magamutogató lehetőséget maximálisan kihasználjuk – csak azért, hogy ne lássák mások: valójában mennyire félünk attól, hogy kiderül az igazság rólunk. (az már csak hab a tortán, ha a jól felépített és megkreált élet például egy válással véget ér…)

Megjegyzem, hogy természetesen van egészséges nárcizmus is, mely az önérvényesítésről és a helyes önértékelésről szól, és az önszeretet alapját jelenti.

Mit lehet tenni? Elsősorban megérteni őket, illetve aki most magára ismer, az például önismereti munkával nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy változzon a kép, az ÉN-kép. Fontos mindez azért is, mert gyermekei számára mintakövetésül szolgálhat, és aztán évek múlva a két önimádó nem tudja majd ugyanazt a követ fújni, sőt, a tanítvány „lekörözi” mesterét.

Hiszem és vallom, hogy mindazt, ami bennünk és velünk történik, azt bizonyos határon belül meg kell tartani. Létezik egy privát szféra is, ami nem tartozik másra, csupán azokra, akik azt megélik. Sőt, tovább megyek! Nem az az igazi dicsőség, ha mások előtt megteszem, amit kell (mert látják!), hanem belül érzem és tudom: abba az adott helyzetbe mindent beletettem, amit kell, és ami a képességeimhez, adottságaimhoz mérten megfelelt.

Ui: a következő blogbejegyzés az ellenpólusról fog szólni, a némaság ködébe burkolózó kukkolókról.

Fontos információ:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.