Mindannyian arról álmodunk, hogy olyan munkahelyen dolgozunk, ahol a kellemes környezet mellett baráti viszonyt ápolhatunk kollégáinkkal és feletteseinkkel, sőt, az első dolgos munkanap után úgy érezhetjük, hogy itt megtaláltuk azt, amit eddig kerestünk; biztonságban vagyunk. Aztán a valóság váratlanul bekopogtat az ajtón, és felnyitja a szemünket a világra: már halljuk a rosszindulatú pletykákat, látjuk a becsmérlő pillantásokat, és tapasztaljuk a fagyott légkört. Csak kapkodjuk a fejünket egy-egy, a hátunk mögött zajló – később persze nyilvánvalóvá váló – történés kapcsán, mert „nem gondoltam volna róla”, „ma már ő sem köszönt”, „a szemembe mást mondott”. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Vagy elindul azon az úton, mely olyanná formálja őt is, mint a többieket, és megteszi az első lépést; megjelenik a soha véget nem érő panaszáradat. Vagy elkezdi keresni magában az okokat, és egyre többször hibáztatja magát, érez szégyent, szorul össze a gyomra és a torka. Vagy éppen határozattan kijelenti, hogy a kutyája fontosabb mindenkinél, esetleg a közösségi hálón üzenget „nekik”, vagy éppen hazaviszi feszültségét és szeretteit bántja.

Nyilvánvaló, hogy egyik megoldás sem jó, és egyébként sehova nem vezet, ám a munkahely adta (elsősorban anyagi) biztonság felülírhatja azokat a szabályokat és elveket, melyeket a dolgozó magáénak tudhat, s amelyekkel napi szinten máshol találkozik, és meghatározza viselkedését és viszonyulásait. Annak ellenére, hogy egyre többször gondolhat arra a dolgozó, hogy munkahelyet vált, sőt, hangoztatja is azt, de konkrét lépésekre nem szánja el magát. Elmarad az önvizsgálat, nem tisztázza saját, személyes motivációját, valamint a foglalkozásválasztás miértjét (hiszen az elégedetlenséget nem az új munkahely fogja megszüntetni!), illetve nem kutat álláshirdetés után sem – a kifogások és a szokások mezsgyéjén dekkol.

Mit tehet az az ember, aki szereti a munkáját, aki úgy érzi (és a környezet számára is nyilvánvaló!), hogy arra a bizonyos pályára született, de képtelen a napi bosszúságokkal egyedül megbirkózni?

Első körben meg kell tanulni összpontosítani a figyelmet – a munkára, az érzéseire, a gondolatokra, hogy kellő időt szánjon a dolgozó arra, amit ő maga tesz, és ne azzal foglalkozzon, hogy mások mit mondanak. Ez a koncentráció elősegíti azt is, hogy kevesebb energiával hatékonyabbá váljon, s ne szórja szanaszét magát csak azért, mert mások munkához való hozzáállása negatívabb, illetve jellembéli tulajdonságaik kivetnivalót hagynak maguk után.
Nyilvánvaló az is, hogy mindez az önismerettel függ össze, valamint a saját felelősségünkre hívja fel a figyelmet, és a felvetődő kérdésekre a választ magunknál kell keresni. Vajon miért reagálok úgy egy történésre, ahogy? Mi zavar engem leginkább abban a bizonyos emberben? Vajon ezt a munkát, ezt a szakmát akartam mindig is? Vajon a képességeimhez és adottságaimhoz mért feladatot látom el? Ezen a munkahelyen van a helyem?

Aztán tudni kell megfelelően kommunikálni; abban a helyzetben, azzal az emberrel szemben. Vajon jól fejezem ki magam? Ösztönzőleg hathatok másokra? Biztosan felismerem és jól értelmezem önmagam vagy a másik fél aktuális érzelmi állapotát, kommunikációs stílusát, reakcióit? Mert bizony sok esetben azon csúszik el a történet, hogy felpörgetem magam, kiabálok stb., miközben higgadtan, önmagam érzéseire kellene koncentrálnom. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy én ezt úgy szoktam mondani a tréningjeimen, hogy nem hagyom, hogy a helyzet „belehúzzon” magával, hanem mint egy külső szemlélő igyekszem a tisztánlátást megőrizni!)

Meg kell tanulni nem a hiányra fókuszálni, arra, ami nincs, és ami abban a történetben, és azon a munkahelyen eddig zajlott. Hiszen minden szervezeti kultúrát a cégvezetők és a dolgozók alakítottak olyanná, ami most rogyadozik ettől, és ami egyébként képzés, fejlesztés után kiált. Amennyiben nem volt eddig „divat” például az őszinte szó, vagy a főnöknek „liblingjei” vannak, esetleg az új dolgok messze elkerülték azt a szervezetet, akkor arra kell törekedni, hogy a jövőben hasznos és használható, ösztönző környezetet alakítsunk ki. Hogy ehhez mi kell? Az, ami és aki eddig is jelen volt. A dolgozó, aki teszi a dolgát, akinek a munkája – önmaga számára is – értékes, aki szaktudásával és emberi mivoltát tekintve követendő példa, aki építő javaslatait bátran tárja az illetékesek elé. Hol vagy, önismeret?

Az újabb fontos tényező a szabadidős tevékenység, az, amikor megengedem magamnak a pihenést, azt, hogy én is lazíthatok. Ennek módja egyéni, hiszen valakit egy jó koncert kapcsol ki, mások színházba járnak, aztán jöhet a meditálás is, vagy éppen a kirándulás – bármi, ami feltölt, amit szeretek és élvezek. Olyan célokba és kapcsolatokba fektetjük ezzel lelki energiáinkat, melyek közvetett módon segítik elő a harmóniánk megteremtését, hiszen valahonnan töltekezni kell, a lemerült elemeket újult energiával ellátni.

Önmagunk szeretete mindenképpen inspiráló, hiszen akár önfejlesztéssel, akár pozitív élményekkel és érzésekkel, akár képességeink és készségeink fejlesztésével érjük azt el, jobban megértjük azt, aki mi vagyunk, akit a nevünk jelent. Elfogadás és elengedés, megbocsátás és megértés, önismeret és kommunikáció – mindaz, amivel többek és jobbak lehetünk.

A kutyafája kifejezést akkor használjuk, amikor mérgesek vagyunk valamire, esetleg azért, mert nem úgy történt valami, ahogy azt terveztük. Ám nézhetjük onnan is a történéseket, hogy Sziszüphosz  példáját követjük, és értelmet adunk annak a munkának. Hiszen az enyém. Én választottam, az én feladatom ellátni, megoldani. Nekem kell alkalmassá válnom arra a történetre, arra a helyzetre, és nem a körülményeket és másokat hibáztatni azért, mert az eldobott fára koncentrálok…és nem az állatra, aki boldogan, csaholva fut utána, majd vissza. Hozzám.

„Mindig cselekedj úgy, mintha a világegyetem jövője tőled függne, de kacagd ki magad, amikor arra gondolsz, hogy fikarcnyit is számít, amit teszel.” (buddhista tanítás)

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó, grafológus szaktanácsadó

Szíves figyelmébe ajánlom korábbi blogbejegyzéseimet az alkalmatlan dolgozóról, a megbízható munkaerőről, a nem dolgozó munkaerőről, valamint a csapatmunkáról.