„Nem hiszek benne” – mondják sokan például egy-egy rendezvénynél, módszernél, terméknél stb., miközben a gyakorlott szem számára nyilvánvaló az, hogy a vele szemben álló ember csupán kifogást keres. Régen nagyon bántott amikor valaki ezt mondta – nem csak rám, hanem bármilyen felkínált lehetőségre (akár más szakembernél is). Nem értettem, hogy ha például én tudom valamiről, hogy jó, sőt, bevált és hasznos, akkor azt miért minősíti negatívan bárki is, és miért mond le valamiről, amit meg sem ismert, ki nem próbált. Most, amikor újra és újra hallom ezt emberektől, akkor már csak ingatom a fejem, és azon gondolkodom, hogy ő ezt vajon komolyan gondolja-e, illetve hallja-e magát, és elhiszi-e valójában azt, amit kimond (miközben a marketing pontosan erre épít, arra a bizonyos fülre és szemre).

Vajon miért utasítják el és a meggyőző érvek ellenére miért nem fogadják meg például a jó tanácsot, az új gondolatokat, lehetőségeket az emberek? Nézzük meg!

Magyarázkodunk – mindenben és mindenről, azért, hogy valamit ne kelljen megtennünk, lépnünk, még annak ellenére sem, hogy a saját életünkben kárt okozunk ezzel; elsősorban magunknak. Mert bizony kihagyunk egy olyan lehetőséget, mely például előlépést biztosítana vagy éppen tanulást, egészségesebb párkapcsolatot alakíthatnánk ki, könnyebben feldolgoznánk egy-egy negatív eseményt, jobban és gyorsabban menne egy háztáji munka – történjen az bárhol, és legyen szó bármiről (termékről, szolgáltatásról, gondolatról stb.) Bizonyítékot találunk és felmentést adunk, hogy azt a dolgot valamiért ne tegyük meg (ugye, erről szólt a tegnap esti élő videóim is, a kifogásokról).

Irigyek vagyunk – a másikra. Azért, mert ő lépte meg először, mert neki támadt olyan ötlete, mert ő élt azzal a lehetőséggel. Irigylünk tőle valamit, miközben mi magunk nem tettünk egyetlen lépést sem azért, hogy például változzon az életünk, sikeresebbek legyünk a munkában, elégedettebbek a munkahelyen és boldogabbak a párkapcsolatban – és „na, nehogy már ennek és ezzel…”

A lustaság, mert nem akarunk kimozdulni és bármit is tenni. Elkényelmesedtünk az évek alatt, és semmibe nem fektetünk sem időt, sem energiát – így nem megyünk el (mert otthon a tévé előtt feküdni egyszerűbb), nem hallgatjuk meg mindazt, amivel könnyebb lehet akár az életünk is. És persze mindezt azzal magyarázzuk, hogy „á, ez hülyeség és ez engem nem érdekel”.

Nem ismerem (kapcsolódóan a lustasághoz, hiszen egyik a másiknak oka) és már a legelején lemondunk. Egyszerűen így szocializálódtunk vagy ez a bevett szokásunk, hogy minden, ami új és még akár érdekes is lehet, azt már a legelején elutasítjuk. Nincs róla tapasztalásunk, soha nem is jártunk ott vagy éppen próbáltuk ki, ennek ellenére mégis az ismeretlenséget és információhiányt választjuk.

Haragszom. Mert haragudni jó, és akkor már van indokom arra, hogy miért nem hiszek valamiben. Mert tükröt tartott elém a másik fél azzal, hogy olyan lehetőségről biztosított, ami felhívja a figyelmet akár a saját hiányosságaimra, arra, hogy ahogy és ahol élek, az már idejétmúlt. Ehhez kapcsolódóan utalnék egy korábbi blogbejegyzésemre is, melyben erről részletesen írtam és mely itt megtekinthető.

Félelem és gyávaság, azaz félek valamitől, aminek már a gondolata veszélyt idézi fel a tudatunkban. Erre van egyébként egy nagyon jó példám, melyet azóta is előszeretettel osztok meg, mondok el: Egy férfi latolgatta írásának grafológiai vizsgálatát, ám amikor erről beszéltünk, akkor azt mondta, hogy ő ebben nem hisz. Ám én nem hagytam ezt annyiban és megkérdeztem tőle, hogy miért nem. A válasz megdöbbentő volt: mert olyan derülne ki rólam, amit még én sem vallottam be magamnak. 

Kritikus alkat vagyok és egyszerűen ezt a módszert használom. Nem hiszek benne, mert csak az a jó, amit én gondolok és érzek, s ahogy én élek. Görcsösen, akaratosan ellenállok mindennek, keresem a kifogásolnivalót, a hibát, és erre előszeretettel fel is hívom a másik fél figyelmét; okoskodom. „No, látod, ezért nem hiszek benne”.

Nem vállalok felelősséget magamért, ezért minden olyan helyzettől, mely akár egy új megmérettetést és ezzel kezdeti nehézséget jelentene (amiből aztán új és pozitív élményem is lehet) már elutasítom (melynek lehet oka akár egy korábbi negatív tapasztalás vagy neveltetés is). Gondoljon csak arra, kedves olvasó, hogy mennyiszer torpant meg egy állásinterjú előtt vagy egy képzésnél, előadásnál stb.! Mi tartotta vissza? Hogy mit mondanak és gondolnak majd Önről? Mennyiben fogja az életünket megváltoztatni? 

A mai világban a legnagyobb hibát ott látom, hogy az emberek saját magukban nem hisznek; hogy képesek rá, hogy meg tudják tenni, hogy nekik is jár, hogy velük is megtörténhet. Kevesen választják az önfejlesztési módszereket, az önismereti utat, a kommunikációs technikák elsajátítását, egy új eszköz megismerését (az élet bármely területén!) – azt, hogy az útjukba kerülő tudományokat, tanulságokat és módszereket megismerjék. Ehelyett maradnak a realitás talaján, ki- és megmagyarázzák a miérteket, miközben  a megoldások asztala már terített. Hiszi vagy sem, kedves olvasó, Önnek is van ám ott egy hely! Csak Önre vár.

Ajánlom korábbi blogbejegyzéseim közül az  5 ok a változás ellen– t olvasásra. Amennyiben kérdése van vagy szeretne változtatni, bátran keressen meg! 

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó, grafológus szaktanácsadó.

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.

2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.