Karácsony előtt betértem a kis város egyetlen illatcikk üzletébe, mert szerettem volna a barátnőmet meglepni valami kedvességgel, aprósággal az ünnep alkalmából. Ahogy befordultam a sorra, gyerekeket pillantottam meg, a leárazott termékek között válogattak. Az egyikük láthatóan zavarban volt, hiszen a mellette álló osztálytársának szeretett volna valamit venni a kezében szorongatott ezer forintjából, ám az ő jelenléte mindezt nehezítette. Megszólítottam őt, a másik lányt, és kértem, hogy segítsen nekem választani ajándékot. Jött velem kérdés nélkül a kislány, és hihetetlen alapossággal és odafigyeléssel magyarázta a parfümök és a körömlakkok titkát. „Jót kell venni” – mondta, miközben sorra rakta elém a „hú, ezt meg kell néznie, anyukám is ezt használja” parfümöket – vagy egy tucatot. Minden percét élveztem a játéknak, annak az időnek, melyben cinkosa voltam mindkét lánynak. Nem bántam semmit, hiszen azt az átélést, azt az örömöt kevés felnőtt arcán látom, sőt, töredelmesen be is vallom, hogy sokkal szívesebben vagyok gyerekek társaságában, és örülök velük. Mert játszani jó. Velük lenni jó.

Magyaráznám mindezeket az érzéseket a felnőtteknek is, szülőknek is, sőt, pedagógusoknak, mutatnám, hogyan lehet fegyelmezések és ordítozások nélkül – a gyerekekkel együttműködve – élni, mesélnék róluk és a lelkük legapróbb rezdüléséről is, sőt, azt is, hogyan hozható vissza a megkérgesedett szívekbe a gyermeki lét pajkossága, de a legtöbb esetben csak kifogásokat és üres fecsegéseket találok.

Napi szinten látom a közösségi oldalakon és a médiában is azt, hogy okoskodó felnőttek papolnak arról, hogy a mai fiataloknak nincs olyan gyerekkoruk, mint amilyen nekik volt anno. Látom, ahogy például a nekem nem köszönő felnőtt rászól a kis gyerekre és figyelmezteti a napszaknak megfelelő üdvözlés fontosságára, vagy az egyébként folyton veszekedő szülő miként inti csendre a fiatalt. Látom és hallom, ahogy a gyereket sok esetben alárendeltként kezelik és alázzák egyesek, jogot formálva abból, hogy ő még kicsi, miközben mások a szabad szélre és a lurkóra bízzák akár a napi teendőket, vagy éppen a családot érintő fajsúlyosabb döntéseket. Látom, amikor minősítik sokan a gyermeket, mert babrál a telefonjával, miközben a felnőtt úgy ébred reggel, hogy már az ágyban megnézi a közösségi oldalt vagy levelezését.

Sajnálom az összes helyzetet, de legfőképpen a szereplőket, mert kimaradnak abból a jóból, melyet kettejük kapcsolata alapból felkínál; a közös együttlét és a szeretet csodáját. Azt, amit óvni, védeni, félteni, fejleszteni és tanítani kellene; egymás nyelvezetét, az odafigyelést, a türelmet, az elfogadást stb., azt, hogyan kell jól szeretni és szeretve lenni.

Vajon megfigyelte bármelyikük is azt, hogy miként viselkedik a másikkal? Vajon rájött már arra a felnőtt, hogy saját életének példája útmutató (és egyébként a leghatékonyabb nevelési eszköz!) a gyermek számára? Vajon végiggondolta, hogy saját nyugtalansága és bizonytalansága a gyermekben is ugyanazt idézi elő? Felismerte-e vajon azt, hogy a „mi volt az iskolában” kérdésre automatikusan érkező „semmi” válasz mögött a nem hiteles szülői tükörkép áll? Vajon belenézett már? Tudatosította-e vajon azt, hogy a gyermek nem játék és eszköz a félresiklott élet vagy a már megunt párkapcsolat helyrehozatalára vagy a másik fél bosszantására? Tudja-e, hogy a gyermek nem tölthet be semmilyen űrt és nem helyettesítheti a partnert? Elhiszi-e, hogy azt az álmot, amit ő álmodott  meg korábban, azt nem élheti helyette gyermeke? Vajon észreveszi-e a felnőtt, hogy magamutogatás és az egymás közötti versengés a szomszéddal, kollégával, sógornővel stb.,  a gyermekeknél is elindítja mindezt, és rivalizációt, valamint szégyenkezést eredményez bennük? És azt vajon tudja-e a szülő, hogy a gyermek előbb elfogadja és megbocsátja azt a viselkedést, amit ő fordított esetben sosem tenne? Mikor kért utoljára bocsánatot a gyermektől, vagy vallotta be hiányosságát, hibáját, életének azon pontját, amire nem büszke? Miért teszi a szülő a gyermekre az igazságosztó és a partnerpótlék szerepet, csak azért, mert a házastársa évek óta nem a társa? Azt hiszi, hogy ezt a gyerek nem látja, érzékeli? Mikor figyelte és hallgatta a gyermeket úgy, ahogy az neki jó? Mi akadályozza abban, hogy fegyelmezés helyett jó szavakkal illesse a gyermeket? Mikor fog a saját érzéseiről beszélni a felnőtt, vagy mesélni arról a gyermekkorról, amiben ő nőtt fel, játszott? Honnan tudná a gyermek, hogy milyen például egy számháború, ha azt senki nem mutatta meg neki? (persze, hogy a gépet választja, mert nincs más!!)

Miért kell a félelmet és a tehetetlenséget kiabálással, gúnnyal leplezni? Miért kell egy gyerektől olyat elvárni, amit a felnőtt egyébként nem tud megtenni? Miért kell plusz órákra, külön tornára stb. beíratni, miközben a szülő sportja a lakás, a munkahely és a bolt között kimerül? Miért akarja, hogy magasröptű iskolákba járjon és kiemelkedően (sőt, egyenletesen jól) tanuljon, amikor a szülő nem tanul, nem képzi magát, sőt, könyvet is ritkán vesz a kezébe?  Miért tanít a pedagógus iskolában, ha nem szereti a gyerekeket? És miért vállal bárki is gyermeket, ha nem tudja biztosítani neki a legalapvetőbb szükségletet, a szeretetet? Ha nem tudja vagy nem érti, akkor miért nem kérdezi vagy kér segítséget? Fáj az önvallomás?

A gyerek nem hülye, csak az önmagát mindenhatónak képzelő – egyébként meg labilis – felnőtt kineveli belőle a kíváncsiságot, az életre való rácsodálkozást, a figyelmességet, a szeretetre való képességet. Csak azért, mert az ő élete romokban.

Soha, senki nem születik csak úgy sem felnőttnek, sem szülőnek. A 18. életév betöltése nem jelenti azt, hogy valaki felnőtt, és egy gyermek születése nem egyenlő azzal, hogy szülővé vált valaki, sőt, a pedagógus diploma sem egyenértékű a jellemes viselkedéssel. Érzelmileg éretté kell mindegyik szerephez válni, megtanulni kifejezni az érzéseket, hatékonyan kezelni önmagát, és végtelenül tisztelni a másik felet, az ő másságát, azt, hogy ő nem olyan, mint én, és sosem válik azzá, aki én szerettem volna lenni.

Kedves olvasó! Ön tudja azt, hogy minden embernek egyetlen vágya és álma van csupán? Az, hogy szeressék. Úgy és ott, akkor és ahol. Akkor Ön miért tagadja meg önmagától vagy éppen másoktól ezt? Ma mit tett azért, hogy jobban érezze magát a bőrében? S vajon mit tett azért, hogy partnere, gyermeke, munkatársa vagy éppen csak egy másik ember az utcán szebben gondoljon (ön)magára? Nem tette? Akkor holnaptól kezdje el! Csak bátran! Hiszen a karácsony ideje ugyan lejárt, de nap jön nap után, és csak rajtunk múlik, hogy a holnap milyen lesz.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismertét.

2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

Loomans, Diana: Hallgass a gyermekedre (Pharma Pess Kiadó, 2005.)