A filmek kicsit hasonlítanak azokhoz a mesékhez, melyeket gyermekkorunkban olvasnak nekünk a szüleink; van benne gonosz ember, aki a jónak ártani akar mindenáron, és persze van benne szerelem, olyan, amelyről oly sokan álmodunk. Így aztán, amikor filmet nézünk, akkor drukkolunk – úgy, mint rég. Hogy a jó elnyerje a királyfit, a rossz pedig megbűnhődjön vétkéért.

Emlékszem a ma már kultikussá vált – Bridget Jones – film „harcjelenetére”, amikor a két férfi egymást cibálva versengett a nőért, és az sem érdekelt, hogy mások ezt nevetségesnek tartották, én csak biztattam a számomra kedvest (naná, hogy Marc Darcy-ért szorítottam), és közben titokban reménykedtem, hogy egyszer majd én értem is így fognak vívni. Mondanom sem kell, hogy mindez egyelőre csak álom (de időm, mint a tenger).

Az utam során sokféle emberrel találkoztam, beszélgettem – most is.  Hallgatom a történeteiket, melyektől sokszor könnyel telik meg a szemem, elszorul még a torkom is, s aztán a következő percben vagy zokogunk mindketten, vagy én lendülök akcióba, és magyarázok, válaszolok a kérdéseire, fejtjük meg közösen a miérteket. Figyelek, hallgatok és közben ugyanúgy érzem magam, mint a már említett filmjelenetben. Drukkolok. Halkan mondogatom magamban, hogy „tedd már meg, mondd el neki”. Vajon mitől fél? Mi tartja vissza?

„Mert mit fog szólni” – az első és legősibb félelem. A megítélés, hogy majd a másik fél butusnak fog bennünket tartani, és jót fog nevetni az érzésünkön. Félünk a csalódástól, a visszautasítástól, attól, hogy megmutassuk magunkat. Így aztán visszabújunk a csigaházunkba és keressük azokat a pontokat, melyeket aztán önigazolásként fel is tudunk használni, és elmondjuk, hogy ezért és azért ő bizony nem jó. Hogy mi történik? Gondolkodunk – érzések helyett. Elméleteket gyártunk, meg felelősségről papolunk, elkényelmesedünk, elfojtunk, megalkuszunk. Míg végül kint vagy bent maradunk.

Pedig olyan jó lenne ….és aztán jól elnyomjuk magunkban mind azt, amire régóta vágyunk; az érzést, a bizalmat, a szerelmet, a kötődést – hozzá, akiről álmodtunk, aki lehetne akár a „mimarcdarcynk”. Sőt, ez olyan szintig is fokozódhat, hogy nem is érezzük egy idő után azt, hogy meg kéne mondani. Neki. Azt, hogy szeretjük.

A pszichológia tudománya számtalan elmélettel támasztja mindezt alá, hiszen mire szerelmes életkorba érünk, addigra sokféle tapasztalással rendelkezünk, és elméletalkotók tömkelege magyarázza a miértekre a választ.

Van, aki azt mondja, hogy amikor az intimitás iránti igényünket kellene beteljesítenünk, azaz, amikor meg kellene azt tanulnunk, hogyan nyíljunk meg és miként adjuk át magunkat másnak, az sérülésekkel telített. Vagy azért, mert mi kaptuk, vagy azért, mert láttuk. És hiába erős a késztetésünk arra, hogy megtaláljuk a nagy őt, vagy ha már ott van előttünk, elmondjuk neki mindazt, amit érzünk, egyszerűen nem tudjuk a módját; sem annak, hogy miként mondjuk el neki, sem annak, hogy miként kapcsolódjunk a másikhoz, és szavazzunk neki bizalmat.

Van, aki azt mondja, hogy a ki nem mondott szavak és a meg nem tett cselekedetek mögött sérülések állnak. Igen, azok, amelyek a szerelembe, sőt, az első lépés megtételére vetett hitünket negálja. Mert régen úgy jártam, hogy….Miközben nem kéne mást tenni, mint különválasztani a múltat a jelentől, hiszen a múlt régen volt, és ma már semmi jelentősége. Ahogy azt Thomas Hardy írja világhírű regényében: „A múlt elmúlt. A múlt halott”.

És itt kapcsolódik be ezekhez a múltbéli történésekhez a kis ember, aki nem kapott elég szeretetet, aki önmagát csak és kizárólag más tükrében látta, és állította be magát olyannak, aki senkinek nem kell és nem elég jó. Hát, akkor hogyan is tudná azt elképzelni, hogy ő fontos lehet bárkinek, és élete vehetne olyan irányt is, mely a szerelemről és a tartós párkapcsolatról szól? (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy sok esetben ez az alapja a társfüggőségnek is, mely bent tartja akkor is az illetőt a kapcsolatban, ha az szenvedést okoz – egyszerűen nem hiszi el, hogy találna párt magának)

Mi fog történni? Magasra kerül a mérce és megkeményedik a szív.

A ma társadalma megveti azt, aki tud és mer az érzéseiről beszélni. Milliónyi szöveg terjeng a világban arról, hogy ne mutassuk arcunkat, igazi énünket, gyengeségünket, miközben nem történik más, csupán nincs (vagy csak bizonyos közegben) kultúrája annak, hogy az érzéseink a legfontosabbak a világon. Nem, helyette külsőségeken, mások legyőzésén, gúnyolásán és kritikáján van a hangsúly, sőt, önmagunkat csapjuk be, ahelyett, hogy arra figyelnénk, amiből mindenkinek kizárólag egy van: a szívre. Akkor miért hagyjuk cserbe őt?

Az önmagunk vállalása azt jelenti, hogy adott helyzetben a bennünk kavargó érzéseket tisztán látjuk, és engedjük, hogy azok nevükhöz méltóan tegyék a dolgukat; sírunk és nevetünk, vagy felismerünk, aztán gyávák is tudunk lenni, sőt, bátrak is. És mindezt hangosan ki is merjük mondani – úgy, hogy teljesen mindegy, hogy a másik fél mit fog reagálni (hiszen azt már majd ő dönti el, az ő felelőssége lesz!), mi tesszük a dolgunkat, felelünk érzéseinkért és gondolatainkért. Magunkért.

Kedves olvasó! Ugye, Önnek is van olyan érzése, amit soha nem vallott be? Mi lenne, ha megtenné?

„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva ás hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.” (Márai Sándor)

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó, grafológus szaktanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismertét.

2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

1.Carver, Charles S. – Scheier, Mihael F.- Nagy János – V. Komlósi Annamária: Személyiséglélektan (Osiris Kiadó Kft., 2006)
2. Hardy, Thomas (1891): Egy tiszta nő (Ulpius-Ház Könyvkiadó Kft, 2007.)
3. Márai Sándor (1941.): Az igazi (Helikon Kiadó, 2016.)