A csend. Csak az a nagy csend ne lenne utána.

Mert azt élem meg, hogy rossz vagyok, hogy valami olyat tettem, amivel megbántottam őt. Mert végre el mertem mondani, amit gondolok, vagy mert egyszerűen más volt a véleményem, ő úgy büntet, hogy nem szól hozzám, nem reagál semmit. Csak a csend van.

Az egy dolog, hogy nem volt divat beszélni érzésekről, sőt, egyenesen hülyének nézték azt, aki fel merte tárni gondolatait és meg merte fogalmazni érzéseit. Hogy neki nem jó így, hogy mást szeretne, hogy őt bántja az adott szituáció. Nem vagy normális – jött a válasz. Mert nem fért bele a keretbe és mert mi nem szoktunk ilyenekről beszélni, és különben is, majd ha változik, szólok. A konfliktusokat sem úgy oldottuk meg, ahogy célszerű lenne, hanem évekig dédelgettük a haragot, meg soha többet nem álltunk vele szóba és be sem tehette a lábát a házba.

Hogy mit okoz mindez most az életünkben? Csendet.

Nézd csak meg! Nézd meg a munkahelyeket, ahol a sunnyogás, másnak a háta mögött kibeszélés a jellemző, hogy fikázzuk azt, akivel nem tudunk mit kezdeni, aki nehézséget vagy veszélyt jelent a megszokott kis komfortzónánkban, vagy bemegyünk úgy másnap, mintha semmi nem történt volna és folytatjuk ott, ahol tegnap a munka abbamaradt.

Nézd csak meg a családokban, hogy mit okoz a csend! Nézd meg azokat, akik nem beszélnek problémáikról, akik nem szólnak akár az egészségüket érintő nehézségekről, ahol a duzzogás és sértődés az egyetlen megoldás, ahol kínlódnak az emberek a megnem értettségtől és a szeretethiánytól.

Csak a csend van. Mert így szoktuk, így szocializálódtunk, és nem csupán a kommunikáció abszolút hiánya (nem összekeverendő a pletykával vagy éppen a hangos, ellentmondást nem tűrő énközpontú dumától) és a konfliktuskezelés totális téves megítélése zajlik, hanem teret ad a passzív-agresszió megjelenésének is. Mert te rossz vagy és én most megmutatom neked, hogy mit tettél. A csenddel. Mert hülye vagy és talán megjön az eszed.

A passzív- agresszió nem kiforrott érzelemszabályozásra és éretlenebb működésmódra utal, arra, hogy nem tudom vagy nem akarom nyíltan elmondani, mi bánt, mire lenne szükségem, mit szeretnék tőled, ezért kerülő úton fejezem ki a haragomat. Nem mondom, hogy dühös vagyok rád, és azt sem mondom, hogy megbántottál vagy hogy időre van szükségem. Egyszerűen megvonom tőled a kommunikációt, és rád hagyom, hogy találd ki, mit követtél el.

Mert nem tudom vagy nem merem közvetlenül megfogalmazni azt, amit érzek. Elfelejtem, amit kérek, hallgatok, szándékosan lassítom a folyamatokat, szarkazmussal reagálok rád, amikor közeledni akarsz. És közben még kontrollálom is a helyzetet, hatalmat gyakorlok, éreztetem veled, hogy hibáztál, hiszen te nem tudod, hogy mindezt meddig tartom fenn és mit kell tenned. Várom, hogy teperj, mint egy kis pincsi és bizonyítsd, hogy tévedtél.

Hogy miért választom a csendet? Mert vagy ezt tanultam, hiszen anno napokig nem beszéltek velem, vagy veszélyes volt a nyílt konfrontáció, és a harag kifejezése tilos volt, a véleménykülönbséget tiszteletlenségnek titulálták, és mindennek a tetejébe ennek még súlyos kapcsolati következménye is volt.

Mert a mama így nem szeret téged.

Te döntesz arról, hogy meddig leszel a játékom része. Meghúzod-e a határt, és kimondod-e, hogy a csenddel büntetésben nem veszel részt, hogy nem fogsz találgatni, könyörögni, magyarázkodni és bizonygatni csak azért, hogy újra szóba álljak veled. Mert az, hogy én nem tudom elmondani, mi bánt, nem tesz téged felelőssé azért, hogy kitaláld. És ott maradunk a magunk csendjében, miközben legszívesebben ordítanánk, hogy szeressen már valaki végre.

A csendet én választom. De azt, hogy mit kezdesz vele, már te.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles, másolásuk és reprodukálásuk tilos.