Biztosan találkoztál már olyan emberrel, aki szinte mindig dolgozik. A munkáját kevésszer szakítja félbe, még az ebédjét is a monitor előtt fogyasztja el, teendőivel tele a naptára. Maximálisan kihasználja munkaidejét, sőt nem ritka az, hogy még otthon is dolgozik, mert „hazaviszem a gépem, hogy ezt még befejezzem”.
Egy állandó présben van, nem magának a munkának a mennyisége, ami nyomja, hanem az, hogy el akarja (mert el kell) végezni – lehetőleg minél pontosabban és határidőre. Még nem végeztem, sok a dolgom – ezek a jellemző mondatai.
A teljesítménykényszer (mert ez a neve ennek a viselkedésnek) nem keverendő össze azzal, aki megjátssza, hogy dolgozik és azt bőszen hangoztatja is, illetve azzal sem, akinek sürgető a viselkedése a teendők miatt, és egy állandó feszültséget teremt maga köré. Mert a teljesítménykényszer mögött mindig megfelelési és bizonyítási vágy áll, és sürgetőleg hat emberünkre az, hogy teljesítsen, csinálja a munkáját. Központi eleme az értékes vagyok érzés, amit csak akkor ér el, ha megtette, ami a dolga vagy azt valaki – természetesen elismerően – visszajelezte. Ezért gyakori, hogy azt érzi, hogy ezt sosem tudja elérni, és hiányként állandósul életében. Olyan ember, akinek nincs nyugalma, mert a maga által támasztott elvárásoknak nem fog tudni megfelelni. Mert a hiány nem nála és általa keletkezett.
A mércét, amihez tartja és hasonlítja magát, azt olyan helyzetekben alakította ki, ahol az eredmény volt a lényeg, nem pedig az oda vezető út. Nem számított, hogy sokat készült a dolgozatra vagy megvonta magától az édességet, vagy igyekezett olyan rajzot készíteni, amit csak tudott, vagy szebben takarított, mint a szomszéd, soha nem volt elég jó. „Hiszen tudsz te ennél jobbat is”, és azután lehet csak kiérdemelni mások szeretetét, figyelmét. És az ördögi kör elindult, melyet megspékelt még az állandó összehasonlítgatás másokhoz, csak hogy elérje azt, amire mindig is vágyott. Az érzelmi biztonságot.
A fura az egészben, hogy emberünk minél jobban akar teljesíteni, túlórával is befejezni a megkezdett munkát, annál nagyobb a tévesztés esélye is. Hiszen ez a folyamatos bizonyítás, a kergetőzés a „mikor leszek végre jó” élmény után, kifárasztja őt. Mert soha nem elég. És ez a bizonytalanság elsősorban az önbizalmat rombolja, így minden, ami új lehet vagy változást hozna, attól mereven elzárkózik, mert a tévedés és kudarc nem szerepel a szótárában. Még akkor sem, ha ez az egész folyamat testi tüneteket fog produkálni, valamint a kiégés hajójába ülteti őt.
Lassítsál! – ezt mondta valaki legutóbb, hiszen a tempót emberünk diktálja, ő szoktatja ahhoz környezetét is, hogy majd ő mindent megcsinál. És kész a recept a teljesítménykényszerhez, ami itt már nagy valószínűséggel szorongásba megy át. Ennek biztos jele, hogy még abban a tudásban is kételkedik, amivel sok éve a munkáját végzi.
Számtalan megoldás létezik arra, hogy emberünk a munkáját ne feszültséggel élje meg, és saját emberi értékeit ne a teljesítményével azonosítsa. A legfontosabb közülük talán az, hogy olyan technikákat kell elsajátítani, ami nem csupán a reagálási módokat változtatja meg, hanem olyan új és saját(!) készségeinek és érdeklődési körének megfelelő területek és szabadidős tevékenységek megismerése és gyakorlása, mely által külön tudja választani és definiálni önmagát és környezetét.
Meg kell tanulni pihenni, ahogy azt is, hogy igenis lehet pihenőidőt tartani még munkaidőben is (tessék felállni az asztaltól és sétálni egyet). Meg kell tanulni nemet mondani, saját határokat felállítani, tudatosan figyelni magára, és érzéseit kommunikálni. Mert ami miatt emberünk most küzd ezzel a kényszerrel, az már elmúlt, és neki pedig döntési joga a jelenben másként cselekedni.
Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó
Fontos információk:
- Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
- A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles, másolásuk és reprodukálásuk tilos.