Kedves olvasó! Ön is került már olyan helyzetbe, amikor küzdött azzal, hogy nem értik meg? Ön is haragudott már azért, mert a másik fél nem vette észre az ön jelzéseiből azt, hogy ön mit szeretne? Ön is szerette volna már azt átélni, amikor a partnere kitalálja az ön gondolatát? Amennyiben legalább egy kérdésre igennel válaszolt, akkor ez a bejegyzés önnek szól.

A szocializációnk során különféle mintákat látunk, különböző tapasztalások alapján alakítjuk, formáljuk életünket és érzéseinket, sőt, a társadalmi elvárások, illetve azok hatásai szerint is változ(hat)unk. Vannak tanítások, melyek felhívják a veszélyekre a figyelmet, hiszen egy-egy minta vagy éppen tézis hibás rögzítése károsíthatja a személyiséget, ronthatja az életminőséget. Ezekről bővebben szakemberektől, pszichológia témájú könyvekből, ismeretterjesztő előadások során hallgathat és ismerhet meg még többet.

A mai világban, ebben az információs áradatban könnyen elhiheti a bizonytalanabb és sokszor hiszékeny ember, hogy amit hall és ami igazolja őt, az jó. Csak később döbben rá, hogy téved. Mert felismerte, hogy fejlődnie kell, érteni és értelmezni dolgokat, illetve – és ez a legfontosabb – saját élete alakulásáért önmaga a felelős.

Ennek a felelősségnek az egyik megnyilvánulási módja az, amikor a párkapcsolatban valaki elmondja mindazt, ami őt bántja, amit érez, amit gondol. Mert bármilyen hihetetlen is, a másik ember szavakból ért. Hibás az a gondolat, mely használati utasítást ad arra, hogy amennyiben ön például dühös, az azt jelenti, hogy vágyott valamire. Lehet, hogy régebben nem volt szokás az érzelmekről beszélgetni, sőt, az idősebb emberek el is mondják: „bennünket így neveltek”, és utódaiknak tovább adták mindezt minta formájában. Gondoljon csak arra a jelenetre, amikor apuka azt mondja a fiának: „Kisfiam, ne bőgj már! A fiúk nem sírnak.” Mondja, amit hallott, amit ő maga is látott s ahogy ő maga is viselkedik. Elfojtja az érzéseit. Arról a teherről már nem is beszélve, amit hordoznak sokan lelkükben, ami a boldogulásban akadályt fog képezni, ami megtanítja az igazán fontos dolgokról hallgatás művészetét. Ám mindez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy bárki is változzon ezen a téren (is).

Nézzünk erre egy példát! Szóval, ott van ön, akit az a sérelem ért, hogy nem vette észre a másik ember az ön új frizuráját és ezért ön most csalódott. Mit tehet ön? Puffog, kiabál, elvonul a lakás másik részébe, bünteti hallgatásával a másikat, miközben a barátnőinek elsírja bánatát stb. Ám választhat egy másik utat is, melyben higgadtan elmondja  a saját érzéseit. Valahogy így: „Drágám, csalódott vagyok, mert nem az történt, amit én szerettem volna. Voltam ma fodrásznál, az új frizurám miatt dicséretet szerettem volna tőled kapni, ám ez elmaradt.” Tudja mi fog történni? A másik fél valami hasonlót fog mondani erre: ” Ne haragudj, de tele vagyok gondokkal, felhúztak a munkahelyemen, nem is figyeltem. Tényleg jól áll az új frizura.”

Banálisnak tűnik a példapárbeszéd? Csak mosolyog rajta? Akkor tessék nekem egy kérdésre válaszolni! Kipróbálta? Amennyiben nem, akkor kritika és kifogások helyett érdemes lenne gyakorolni. Mert attól, hogy eltérőek vagyunk, másként gondolkodunk, attól még érthetjük egymást! Úgy, ahogy a legegyszerűbb: szóból.

A felelősség másik megnyilvánulási módja pedig az, hogy magamra figyelek, arra, hogy végiggondolom mindazokat az érzéseket, melyek kiváltották a haragot, a dühöt, a sérelmeket. Mi is valójában a baj? Miért hülyézem le a másik felet és sértődöm meg? Miért hiszem azt, hogy egy férfinek például kétszer el kell mondani ugyanazt? Gondolt már arra, hogy esetleg ön is hibázhat? Csodálkozik, ha a férfi inkább elmegy a haverokkal sörözni, motorozni, sem hogy a házban dühöngő sárkánnyal veszekedjen? Használta már azokat a szavakat, melyek között ott van a „tévedtem” és „bocsáss meg” szó?

Nehéz kérdéseket tettem fel? Megterhelőek? Lehet. Ám gondolt arra, hogy a kapcsolatban a másik fél ugyanezen okok miatt szenved(het)? Hogy őt is zavarhatja, hogy elbeszélnek egymás mellett, s hogy a hétköznapok durcikról és konfliktusokról szólnak? Miközben a válasz, a megoldás végig ott van, az ön kezében: a szó- ban.

Ezek a kérdések az önismeret alapját is képezik, illetve különféle kommunikációs technikák elsajátításával nem maradnak megválaszolatlanul. Képessé lehet bárkit arra tenni, hogy harmonikusabb kapcsolatot éljen, hogy hatékonyabban kommunikáljon, hogy merjen beszélni az érzéseiről, és a sok negatív szó helyett használjon pozitívat! Mert a szó hatalom, eszköz, mellyel felelősséget vállalhatunk önmagunkért, jelenünkért, boldogságunkért, a szebb jövőért.

„Érzelmileg felnőni azt jelenti, hogy felelősséget vállalok az adott helyzetben jelentkező pozitív és negatív érzéseimért egyaránt, és ezt a magam számára hangosan ki is merem mondani.” (Dr. Csernus Imre)

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információk:

A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.

Felhasznált irodalom:

Dr. Csernus Imre: A fájdalom arcai. (Jaffa Kiadó, Budapest, 2011., 154. oldal)