Valamelyik nap érkezett hozzám egy kliens, aki karrier-tanácsadást kért tőlem. Beszélgettünk, ismerkedtünk, közben én jegyzeteltem, ötleteltem magamnak. Ő mesélt arról, hogy mit tanult, mivel foglalkozik most, milyen álmai vannak. Hallgattam, majd feltettem egy kérdést: miért vagy itt? És ő azt felelte, hogy segítsem neki eldönteni, hogy abban a helyzetben, amit felvázolt, mit csináljon. Mondj fel! – mondtam. Aztán eszembe jutott más valaki is, aki üzenetben írt meg egy aktuális krízishelyzetet, és neki ugyanezt reagáltam. Mondj fel! És aztán tudom, hogy erre mindig mit reagálnak úgy általában az emberek: „jó, de hát pénzből élünk, és akkor mit csináljak?”

Ez indította most el bennem azt, hogy összefoglaljam azokat az alapvető jellemzőket, amelyeknél bizony már nem lehet tovább halogatni, már nem lehet ott maradni, ahol most vagy, és bizony be kell zárni azt az ajtót, hogy egy új helyen, akár új munkakörben, akár a saját vállalkozásodban megtalálhasd magad. Nézzük meg, hogy mikor kell erősen elgondolkodni a felmondáson, s aztán cselekedni!

1. Biztos bennem van a hiba, miattam olyan a főnök – a bűntudat jól ismert mondatai. Mert ha én akkor nem úgy szólok, vagy nem azt mondom, akkor ez nem történt volna meg. Sőt, ha jobban figyeltem volna, vagy ha tudtam volna reagálni, és nem otthon jut mindig eszembe a megoldás, akkor nem ez van. De ha annak idején az anyámra hallgatok, vagy beadom a jelentkezésem a főiskolára, akkor most nem nekem kellene ugrálnom, és akkor végre azt csinálnám, amit mindig is szeretnék. Nincs más dolga, csak az, hogy engem csesztessen? Ezek a mondatok aztán állandósulnak, és partnerként melléjük csapódnak a szorongás és a feszültség jól ismert cukiságbombái, amelyek elkezdik megmérgezni a hétköznapjaid.
2. Panaszkodás – bárhol és bárkinek. Észre sem veszed, de bármilyen beszélgetésed percek alatt a méltatlankodás mezsgyéjére téved, és szinte megállíthatatlanul mondod sérelmeidet, negatív tapasztalataidat, azt, hogy aznap éppen mi történt, és mit mondott ő. Ez tölti ki szinte minden perced – munkahelyen, magánéletben, a közértben, a fodrásznál stb. Mert szar ez a hely, mert ha azt csinálnák, ami szerintem jó, és ha mindenki a maga dolgával törődne, akkor simán menne minden. Ha én a  főnök helyében lennék, és ha ez, meg amaz lenne, akkor más lenne – mondod, miközben fel sem ismered azt, hogy veled már semmi másról nem lehet beszélgetni, csak erről.
3. A reggel nehezen indul. Nem attól, mert nem ittad meg a kávéd, hanem a munkahely puszta gondolatától is, attól, hogy neked be kell menned dolgozni. Oda, ahol utálsz lenni. Gyomorgörcs, félelem, hogy ma milyen hangulata lesz, ma mibe fog belekötni, ma mi nem fog neki tetszeni, és ma ki előtt fog téged alázni. Ha már rá gondolsz, rosszul vagy. Irritál a hangja, az, ahogy bejön a munkahelyre, ahogy lélegzik, amit mond és amit kérdez. Mire beérsz a munkahelyre, addigra az alaphangulatod felvette a napi ritmust, zombiként teszed a dolgod, és titkon az órát lesed: jaj, mikor lesz már vége?
4. Elfáradsz a nap végére, úgy érsz haza, mint akit agyon vertek. Minimális erőd marad a családodra, a szeretteidre, mert épp eleget használtál fel arra, hogy tarts magad a munkahelyen. Hogy kibírd. Ugye, jó lesz, ha rendelünk kaját, vagy legyen ma is melegszendvics? Mi lenne, ha végre békén hagynátok egy kicsit, és nem arra kellene mindig hazajönnöm, hogy kupi van és veszekedés? Már sehol sem lehet nyugta az embernek? Azért kitartasz még, hiszen az ágyba kerülés picivel arrébb van, és pár dologra azért marad még erőd.
5. A rosszkedved állandósul, a hangulatod szomorkás lesz, az arcodra kiül a fáradtság. Naná, hogy megjelenik az alvászavar is, a testsúlyod is kibillen valamelyik irányba, és valamit szedsz vagy cselekszel azért, hogy a hangulatod, a feszültséged valahogy kordában tartsd. A hétvége nem elég arra, hogy kipihend magad, beszűkült körülötted minden, a barátaid nélküled mennek kirándulni. Ja, persze! Mert a  munkát valakinek el kell végezni.

Miért? Mert olyan helyről és attól vársz elismerést, aki neked azt soha nem fogja megadni. Inkább vállalod, hogy tönkremész, hogy a magánéleted porrá hullik, minthogy nemet mondj olyanra, ami már nem támogat, aminek az ideje rég lejárt.

Van, aki attól érzi jól magát, hogy ezek szerint a jelek szerint éli mindennapjait. Évek, évtizedek alatt már megszokta. Rutinná váltak az évek alatt a mondatok, az, hogy a nehéz helyzetekben hogyan cselekszik, mert „mondja csak a hülye főnök/kolléga, egyszer úgyis abbahagyja”. A panaszkodás is jellemvonássá vált, a közösségi oldalon frusztrációját máson és kommentekben vezeti le, vagy a tökéletességével példálózik. Az önbecsapás megerősíti, és különféle magyarázatokkal el is hiteti, hogy ő tulajdonképpen már elindult, csak a z a fránya „csak” ne lenne ott.  „Jaj, pedig olyan jó lenne”, vagy „tudod, most nekem a gyerekeim fontosabbak”, „Jaj, olyan messze vagy”, „majd hívlak”, „minden munkahelyen vannak hülyék” – mondják. Ők a látszatemberek. És ez ad nekik biztonságot, és ezért soha nem fognak váltani.

Amikor pályakorrekcióról beszélek, és arról, hogy eljött az ideje a váltásnak, akkor ahhoz előbb alkalmassá kell válni. Igen, jól tudod, hiszen már írtam róla sokszor: ha te nem változol, a következő helyre magadat viszed tovább, és minden marad a régiben. Keress állást addig is, pályázz bátran, menj állásinterjúra, sőt, gondolkozz vállalkozáson is! Lépj, ha úgy érzed, elég volt! Csak azt ne feledd, hogy ez egy folyamat része, nem pedig a végállomás! És tekintettel arra, hogy a sikeres pályamódosítás egyik feltétele a felkészülési idő, ami alatt például tanulsz, átképzed magad, vagy valamelyik készséged fejlesztése is zajlik, és ami a karrier-tanácsadás lényegét is jelenti, érdemes ráhangolódni az újra, megtervezni és felépíteni a jövőd. Már, ha komolyan gondolod a továbblépést, és jó alapokat akarsz teremteni, hogy ne kerülj kétszer ugyanabba a helyzetbe.

Utóhang:

Régen úgy álltunk a munkához és a munkahelyhez, hogy történjen bármi, végig ki kell tartani, sőt, a nyugdíjat is meg kell várni. Bennem is volt lendület anno, akartam dolgozni, szerettem azt a munkát. Tettem a dolgom, miközben sok kérdésre kerestem a választ. De biztosan én vagyok ennyire rossz, hogy mindig engem kell csesztetni? Hogyan történhet meg az, hogy én vagyok kikiáltva a bűnösnek, miközben az életem másik szegmensén bizonyítok, évek óta tréningeket tartok, újabb egyetemre járok stb.? Az, hogy lehet, hogy ugyanaz az ember két különböző közegben ennyire más – hogy egyik helyen felemelnek, a másikon taposnak? Kitartottam, és a negatívumok ellenére is magamban kerestem a hibát, és nagyon igyekeztem. Aztán már több volt benne a rossz, mint a jó, sőt egy idő után csak a rossz. És nem akartam ott maradni, ahol utáltam lenni, és nem akartam azzá válni, aki ott voltam. A lépés elkerülhetetlen volt. Eljutottam arra a pontra, amikor megírtam a felmondásom, megszüntettem a közalkalmazotti munkaviszonyomat, és vállaltam magam. Ennek idestova már öt éve.

Ma már azoknak segítek, akik hasonló cipőben járnak most, mint én anno, és vesszőparipámmá vált a pályaválasztás előtt álló fiatalok felkészítése és életpályájuk megtervezése. Készen állok a változásra, és a felmondásodra. Már csak te hiányzol.

Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó

Fontos információ:

1. Jelen blogbejegyzés nem nélkülözi a szakirodalom alapos ismeretét.
2. A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.