„Amíg hangulatunk és érzéseink attól függnek, hogy mások hogyan kezelnek bennünket, addig olyanok vagyunk, mint a marionettbábu. Ha valaki meghúzza a zsinórt, mi annak megfelelően mozdulunk. Ha megpróbálunk oldottak maradni, akkor kitisztul a fejünk, és hatékonyan tudunk védekezni. A belső erő alapja az, hogy nem gabalyodunk bele mások érzéseibe és tulajdonságaiba. Teljesen mindegy, milyen az „adjonisten”, mostantól kezdve ön dönti el, hogy milyen lesz a „fogadjisten.” (Barbara Berckhan)
Ez a blogbejegyzés az előző, a pályakorrekció folytatása. 🙂 Mert a valódi pályakorrekció nem üres fecsegés, hanem komoly tett. Ezért nem azokról fogok írni, akiket elhívnak egy másik munkakörbe, munkahelyre, s azok sem fognak most szerepelni, akik egész korán saját álmaikat valósítják meg. Most következzenek azok, akik teljes módosítást hajtanak végre – akár új szakmával, földrajzilag más munkahelyen, más szerepkörben – „szabadulva” korábbi munkahelyükről. Mert a pályakorrekciónál használt „nehéz út” kifejezést ők ismerik. Legyen ez a blogbejegyzés értük és szolgáljon bátorításul másoknak!
Nehéz az út, mert egyrészről a változást végrehajtó olyan tapasztalásokból kell, hogy újraépítse magát, melyek legtöbbje negatív és nagyon szélsőséges. „Hogy lehetsz ekkora hülye”, „Beszélsz badarságokat”, „Fogd be a szád, téged senki sem kérdezett” – ilyen s ehhez hasonló mondatokat kap(hat) munkahelyéről, munkatársaitól, sőt, akár naponta többször is. A szakirodalom ezt összefoglaló néven mobbingnak hívja. A konfliktustól csupán egy árnyalat különbözteti meg, ezért az alapvető különbség a két fogalom között a rendszerességben van. A minősítő szavaknak nincs különösebb feltétele, előzménye – bárhol és bármiért „kaphatja” a szenvedő fél, melynek tartalma és ideje széles skálán mozog.
A pályamódosító még nem tudja, hogy változtatni fog. Legtöbbször a neveltetésben rejlik az ok, mindaz, amiért elhiszi, hogy ő nem érdemel többet, élete alakulásában ez teljesen normális, és a munkahelyén mindent el kell viselni – hiszen máshol is vannak hasonló problémák, egyik munkahely sem napfényes leányálom.
Ám téved.
Téved, mert lehet másképp is élni. Téved, mert elhiszi, hogy semmit nem ér, s hogy a mondatoknak igazuk van. Téved, mert a minősítő szavak tulajdonosa támadhat azért is, mert belül érzi – sok esetben tudja – hogy a másik fél jobb, több nála.
Ezért nagyon fontos az önismeret mindkét félnél, hiszen a saját érzés megtalálása, a valódi ok feltárása kiemelkedő fontosságú egy ilyen helyzetben. Mert mi van akkor, ha a főnök csak felhívja a figyelmet a dolgozó hiányosságaira és nem talál más hangsúlyt és viselkedésmódot arra, hogy mindezt közölje? Vagy éppen a dolgozó túlérzékeny és ő veszi komolyan a kijelentéseket? És mi van akkor, ha a szenvedő fél céltáblája egy érzelmileg labilis, vezetésre alkalmatlan embernek?
Vajon melyikük gondolja előbb végig mindezt? Vajon melyikük veszi a fáradtságot arra, hogy átgondolja életét, érzéseit, tetteit? A kérdés jogos. A válasz nehéz.
Mert a dolgozó kevésbé tudja elhinni, hogy ő képes arra, hogy változzon ö maga is, illetve az élete. Hiszen minden nap megkapja a „magáét”, s előbb vagy utóbb be is épül, személyisége részévé válik a sok negatívum, az áldozatszerep. A főnök pedig természeténél fogva (tisztelet a kivételnek!) ragaszkodik foggal-körömmel a pozíciójához. Így válik kettejük kapcsolata – bármilyen furcsa is kimondani – természetessé.
Sokan most biztosan felteszik azt a kérdést is, hogy eközben a munkatársak mit tesznek vagy éppen miért nem szólnak? A válasz nagyon egyszerű: féltik a munkahelyüket, és örülnek, hogy nem rájuk irányul a figyelem.
Ezért a pályakorrekcióra egyébként képes ember nehezen lép, hiszen nem hisz magában, nem ismeri fel értékeit, nem lát kiutat a mindennapokból. Hátráltatja az is, hogy inkább van ebben a helyzetben, sem hogy vállalja a bizonytalan jövőt. A legfontosabb tényező azonban az a fránya anyagiak, mert így legalább havi rendszerességgel érkezik a bankszámlájára az utalás.
Ezért aztán inkább keres kifogásokat, hárít, félelmei mögé bújik. Hibáztatja a rendszert, elviseli a kritikákat, elnyomja magában reggelente az „utálom a munkahelyem” érzést, és bemegy dolgozni. Nem számít, hogy a lelki tünetek mellett jelen vannak már a testiek; a túlsúly nem probléma, a mellkasi fájdalom smafu, a családi konfliktusok pedig mindenkinél előfordulnak.
Ám valahol érzi: nem jó így.
Szerencsésebb esetben készül az illető a pályamódosításra, ezért képzi magát, s évek telnek el úgy, hogy párhuzamosan másik munkahelyen dolgozik, vagy éppen tanul. Aztán vannak olyanok, akiknek egyszer csak elegük lesz és beadják a felmondásukat; nem érdekli őket, hogy merre és hova, csak innen el. Ideális esetben azonban legalább fél évnek kell megelőznie a korrekciót, hiszen fel kell építeni a jövőt, annak alapjait meg kell teremteni.
Ám történjen bárhogy és bármikor a pályamódosítás, a változó embernek számításba kell vennie önmagát. Képes lesz rá? Meg tudja tenni? Szükség lesz rá, a munkájára? Meg fog tudni élni? Mert maga az ugrás könnyűnek tűnik, ám utána döntő és megrendítő hatása lesz azoknak a szavaknak, melyek korábban olyan egyértelműnek tűntek, s melyeket lazán lehetett kezelni, idézetként osztogatni.
Elfogadás és elengedés. Hit. Megbocsátás. Figyelek magamra, a belső hangra. Befelé figyelek. Megengedem magamnak.
Most ismeri fel igazán és tanulja meg az illető, hogy ezeknek a szavaknak értelmük van, súlyuk van, és csak és kizárólag kemény melóval érhetőek el, válhatnak a személyisége részévé.
Hiszen az új életben ott van még a múlt, a fülébe csenghetnek a negatív mondatok, bizonyos helyzetek előhozhatják az elfeledettnek hitt mozdulatokat, cselekvéseket – felszínre hozhatja mindazokat a tapasztalásokat, melyek egészen eddigi életét meghatározták. Így történhet meg például az, hogy elszalaszt lehetőségeket, egy-egy sikertelen történés után meghátrál, újabb konfliktus esetén kétségbeesik. Jönnek a gödrök, a hullámhegyek, a sírással töltött napok, a szomorúság, a bűntudat a „miért nem léptem meg korábban” gondolatért – mindazok, melyek jelzik: küzd a pályakorrekciós ember.
Aztán közben (jó esetben már előtte) rájön, hogy szükség van az önismeretre, a tudatosságra, a személyiség fejlesztésére. Mert az új út félelmetes mindaddig, amíg helyre nem áll a rend, meg nem szokja az új életformát, ki nem alakítja kapcsolatait, be nem illeszkedik az új közegbe, át nem áll egy másfajta életre.
Hm, milyen nehéz megszokni a jót?! Megfigyelték már?!
Mi a megoldás? Vannak, akiknek megadatik a támogató háló, a család, akiknek tagjai végig kísérik a változásra éhező lépéseit, figyelik szárnypróbálgatásait, elnézik botlásait. És vannak azok, akik felismerik, hogy szükség lesz segítő szakemberre, aki ezeken a folyamatokon átvezeti, aki a változása részévé válik, aki a nehéz pillanatokban ott van.
Most Ön, aki olvassa ezeket a sorokat, vajon mit gondol? Ismerősnek csengtek bizonyos szavak, mondatok? Ön is töri a fejét a pályamódosításon? Fél? …. Engedjen meg nekem egyetlen kérdést s aztán döntsön úgy, ahogy azt szeretné!
Amikor gyermek volt, ilyennek képzelte az életét? …..
„Ne féljen boldognak lenni. (…) Talán ez az emberiség nagy nyavalyája: nem a fájdalom, hanem a félelem, amely megakadályozza, hogy boldog legyen.” (Márai Sándor)
Szerző: Somogyi Erika HR tanácsadó
Fontos információ:
A blogban megjelenő tartalmak és bejegyzések szerzői jogvédelem alatt állnak, azok Somogyi Erika tulajdonát képezik. Felhasználásuk engedélyköteles.
A blogbejegyzéshez felhasznált irodalom:
1. Barbara Berckhan (2015.): Verbális önvédelem (Bioenergetic Kiadó, Budapest)
2. Márai Sándor (1946.): A nővér (Helikon Kiadó, Budapest, 2002.)
A fotó forrása: magyarszotar.blog.hu
2016-07-05 |
Blog